tárca;

2021-01-25 06:38:14

Az elmulasztott séta

Előző írásomban Thomas de Quincey Immanuel Kant utolsó napjai című műve (Last Days of Immanuel Kant, 1827 – magyarul: Palatinus kiadó, 2000) alapján ismertettem néhány Kant életéről, különc szokásairól szóló anekdotát. Ezek közé tartozik, hogy a nagy filozófus minden nap tett egy sétát Königsbergben: „az ebéd végeztével Kant azonnal sétálni indult”, s „ilyenkor soha nem vitt magával társat”. Magányos sétáját egyetlen egyszer mulasztotta el, amikor Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) talán legnagyobb hatású írása, az Emil, vagy A nevelésről (1762) a kezébe került. (Az Emil miatt Rousseau ellen letartóztatási parancsot adtak ki, műveit nyilvánosan elégették –, hol volt akkor még a könyvdarálás –, Párizs püspöke pedig kiátkozta, de a kálvinista Genfben sem volt maradása.)

Kant monográfusa, Ernst Cassirer így ír erről Rousseau, Kant, Goethe (Atlantisz Könyvkiadó, 2008) című esszéjében: „Kant életrajzíróitól tudjuk, hogy a filozófus spártai egyszerűséggel berendezett dolgozószobájának csupán egyetlen külső dísze volt: a falon Jean-Jacques Rousseau portréja függött. Kant első életrajzaiban egyébként is számos utalás tanúskodik Rousseau személye iránti tiszteletéről és műve iránti csodálatáról. Közülük is legismertebb az a történet, mely szerint a pontosság mintaképének számító, életének napi menetét az óra járásához igazító filozófus csupán egyszer tért el a rendtől: Rousseau Émile-je miatt lemondott napi sétájáról, mert a mű elmélyült tanulmányozása otthon marasztotta.” Mindenesetre ironikus, hogy magányos sétáit épp akkor mulasztotta el Kant, amikor A magányos sétáló álmodozásai (1782, magyarul: Mérleg sorozat, Európa Kiadó, 1997) szerzőjét olvasta.

Filozófiatörténeti közhely, hogy a francia gondolkodó döntő hatással volt Kantra – „Rousseau igazított helyre” –, ahogy David Hume (1711-1776) volt az, aki felébresztette „dogmatikus szendergéséből”. (Véletlen vagy sem, Rousseau 1766 elején épp Hume meghívására költözött Angliába, igaz, itt sem volt sokáig maradása.) Ugyanakkor Cassirer maga utal arra, hogy „Rousseau és Kant személyes és filozófiai fejlődésének tanulmányozásában elmélyedve hiába próbálunk bármiféle érintkezési pontot találni kettejük között. Teljesen különböző világokhoz tartoznak. (…) az egész filozófiatörténetben aligha van még két, oly eltérően hangolt lélek, mint az övék.”

Cassirer szerint „elég egy pillantást vetni életük és művelődésük külső menetére, s rögtön élesen kiütközik a kettejük természetében rejlő ellentét. Kant számára a szabály, a »módszer« jelenti az éltető és átlelkesítő princípiumot, s válik fokozatosan olyan hatalommá, mely az élet teljességét és sokszínűségét nem csupán szolgálatába állítja, hanem már-már megszüntetni látszik annak konkrét teljességét. Rousseau ellenben hiába próbálja életét valamiféle szabály alá rendelni és tervszerűen alakítani; az ő élete folyton a legnagyobb szélsőségek között árad, végül pedig ellentétes impulzusokban folyik szét. Rousseau egyetlen tudományban vagy tanban, egyetlen vallásban sem vált soha teljesen otthonossá.”