Kései eszmélés és lázadás

Mint a bezárt helyek kirakatában kókadozó növényeik, olyan állapotba került a vendéglátóipar a több mint tíz hónapja tartó koronavírus-válság következtében. Fajtájuktól függően pusztulnak el, attól függően, hogy milyen tápanyagra, hőmérsékletre, vízre, napfényre lenne szükségük, hasonlóan gazdáikhoz. Az eddigi állami támogatások az eltérő profilú tikkadozó vállalkozásoknak egyaránt csak egy-egy deci vizet biztosítottak, minden mást maguknak kellene megoldaniuk. A végső elkeseredés kétségbeesést, felelőtlen agressziót szül: egyre többen jelentik be a februári újranyitást a tiltás ellenére.

Az empátiát megérdemli mindenki, aki a járványhelyzet áldozata, de ezek közül kiemelkednek az elhunytak és családtagjaik. Mikor arról kell döntenünk, hogy támogatjuk-e a borzalmas helyzetben lévő, lázadó vendéglátósok újranyitási akcióit, érdemes feltenni a kérdést: mit mond majd egy kocsmáros a törzsvendégének, ha az a betérése után eltemetheti valamelyik rokonát vagy családtagját? Minden szakember hangsúlyozza, a tragédiák elkerülhetők, maradnia kell a zárva tartásnak, nem érhet többet egy vállalkozás, mint az ember élet.

Tíz hónapja egyre sötétebb a világuk. Mégis, elvileg felelős, előre tervező vállalkozók nem mérlegelték a körülményeket, tétlenek maradtak, mikor még többet lehetett volna menteni. Tíz hónapig képtelenek voltak összefogni a közös érdekükért, szakmai szervezetek mögé állni, lobbizni megfelelő kormányzati döntéshozóknál, akár tüntetni. Félnek, hogy átpolitizálják az ügyüket, és hogy mit mondanak majd a vendégeik? Logikus lenne: egy helyen iszik ellenzéki és kormánypárti is. Ám talán elfelejtették: ha a kocsmárosnak rosszul megy, az egész országnak rosszul megy. Erre lehet építeni és a társadalom támogatását kérni, nem pedig emberi életeket kockáztatni.