A bölcsek bölcse lett

Legutóbbi írásaimban ismertettem néhány, Kant (1724-1804) életéről, különc szokásairól szóló anekdotát. Ám eddig nem szóltam a Thomas de Quincey Immanuel Kant utolsó napjai című művében (Palatinus kiadó, 2000) is megemlített különös „találmányáról”. Kant ugyanis a legnagyobb melegben is selyemharisnyát viselt – a kor szokásának megfelelően –, ám „abbeli félelmében, hogy a vérkeringést gátolná, sosem hordott harisnyakötőt”. Minő skandalum! De nem Kantról lenne szó, ha nem talált volna erre is megoldást: „mivel nehezen tudta harisnyáit enélkül viselni, egy igen bonyolult szerkezetet talált ki helyébe (…). Mindkét lábán egy apró zsebben, ami kicsit kisebb volt mint egy órazseb, bár hasonló felépítésű, volt egy kis doboz, olyasmi, mint egy óratartó, csak kisebb. Ebbe a dobozba egy hajszálrugós kerekecske került, ami köré egy rugalmas kötelet tekertek, ezt pedig egy másik szerkezet szabályozta. Ennek a kötélnek a két végére horgokat erősítettek, s ezeket a zsebeken lévő apró nyílásokon keresztül a comb két oldala mentén levezették a harisnya belső és külső oldalán lévő két hurokba. El lehet képzelni, hogy egy ilyen bonyolult rendszer, csakúgy mint a ptolemaioszi naprendszer, hajlamos az alkalmi üzemzavarokra.”

E ponton egyetértően kell idéznünk Ernst Cassirert, aki monográfiájában – Kants Leben und Lehre (1918), magyarul: Kant élete és műve (Osiris Kiadó, 2001) – azt írja: „Kant személyiségének adekvát megragadása nem azt sínyli meg, hogy túl kevés, hanem hogy túl sok a ránk maradt adat és híradás.” Cassirer szerint Kant első biográfusai a ludasak ebben, akik a már idős filozófus életének legapróbb részleteiről is beszámolnak: „Azt képzelték, megragadhatják Kantot, az embert, ha aprólékosan és híven lejegyzik ténykedésének minden részletét (…)”. Ám aki azzal próbálkozik, teszi hozzá Cassirer, hogy nem az élete, hanem „tanainak az ismerete alapján egészében megrajzolja Kant szellemi arcképét, az rögvest ráérezhet itt egy ellentmondásra. Hisz már-már fölfoghatatlan, hogy míg a tan, ahogy mind messzebbre jut a maga útján, mindinkább átitatódik a tiszta általánosság, az objektív szükségszerűség és általános érvényűség szellemével, addig az egyént élete alakításában mintha mindinkább rabul ejtené a puszta partikularitás, a különcködés és bogarasság.”

Élet és mű teljes kibontakozása Kantnak nem jutott osztályrészül – állítja Cassirer: „A hajlíthatatlan akarat tisztaságával és erejével formálta meg egész létezését, és egyetlen uralkodó eszmével itatta át azt – ám ez az akarat, mely filozófiájának fölépítését illetően a legnagyobb mértékben pozitív-teremtő akaratnak bizonyult, a személyes élet tekintetében korlátozó és tagadó természetű volt.” Vagy ahogy egy másik helyen írja, a kanti személyes és individuális mozzanatok az eszmei problémák és feladatok szolgálatába szegődtek. Kissé frivolan, de ugyanerre utal Várady Szabolcs limerickje (Magyar badar, Syllabux, 2011): „Angolul értett bár Kant, / nem tudta, mi az, hogy cunt. / A bölcsek bölcse lett, / ámde a bölcselet / megölte benne a kant.”