Mi és ők

Európa már számos kísérletet tett Oroszország megváltoztatására. Mint ismert, mindegyik kudarccal zárult. Akkor már több babér termett az Európa megváltoztatására irányuló orosz próbálkozásoknak, bár szerencsére azok eredménye sem bizonyult tartósnak. Rengeteg oka van, hogy Oroszország miért ennyire „más”. A teljesség igénye nélkül: a puszta mérettől a kényszeres birodalomépítésen és a bizantikus ortodox egyházon át egészen az elnyúló feudalizmusig, a „könnyű pénz” átkáig és a Nyugat ügyetlen kapzsiságáig.

Az oroszoknál senki sem tudja jobban, mennyire kínos nekik ez az egész. Ők is szeretnének „normális” ország lenni, békés kormányváltásokkal, megrázkódtatások nélküli gyarapodással. Legalább Nagy Pétertől kezdve többször próbálták meg európaizálni magukat, de hiába vágták le a bojárok szakállát, hiába hívtak német és holland építészeket, tábornokokat, Oroszország-Anyácska sehogy se tudta átlépni a saját árnyékát. Még az alatt a 34 év alatt sem, amikor pedig Sophie Auguste Friederike von Anhalt-Zerbst próbálta civilizálni. A vége akkor is az lett, hogy II. Katalin cárnő „oroszosodott” el, a felvilágosodás nagyságaival levelező, alattvalóinak a legjobbat szánó uralkodóból zsarnokká lett. Akkor mit szóljon Vlagyimir Putyin?

Oroszország makacsul leveti magáról a liberális demokráciát, hogy a fenyegető külföld ellen újra és újra a kemény kéztől várjon védelmet. Külső ellenség híján a kemény kéz óhatatlanul odahaza kezd keménykedni, mert ez a természete. Az emberi élet sem számít, ha „a hazáról” van szó. Ha fel kell robbannia pár lakóháznak ahhoz, hogy az emberek háborút követeljenek a csecsenek ellen, akkor azok a házak fel fognak robbanni. Lásd 1999 szeptemberében, több mint 300 életet követelve.

El kell fogadjuk, hogy kontinensünk politikai határai nem esnek egybe a földrajziakkal. Oroszország nem „Európa”, de azért nem is „Ázsia”, „Latin-Amerika” vagy „Afrika”, a hadsereg például nem szokta megragadni a hatalmat. Putyin révén még az egykori KGB se puccsal vette át az ellenőrzést. Oroszországot nem lehet arrébb tolni, meg aztán atomhatalom is. Amikor jót tesz, amiben jó, azt el kell ismerni, és kereskedni is kell vele, csak nem szabad elfordítani tekintetünket a politikai erőszak láttán. Minden egyes atrocitást szóvá kell tenni, már csak azokért az oroszokért is, akik ezt személyes biztonságukat és egzisztenciájukat kockára téve odahaza megteszik. 1956-ban oroszok is tiltakoztak a magyarországi szovjet beavatkozás ellen, az a minimum, hogy mi se hallgassunk, amikor Moszkvában gumibotoznak. Annál is kevésbé, mert akkor előbb-utóbb itt is szokássá válhat.

Európa és az új amerikai vezetés nem tudja demokratizálni Oroszországot, az bármilyen nehéz, az oroszok dolga. Ebből a szempontból garantált azok csalódása, akik külső segítségben reménykednek. Tudjuk, mert átestünk rajta, milyen keserű a felismerés: nincs gyors és fájdalommentes megoldás. De nem igaz, hogy ne lenne alternatíva. Oroszország Putyin előtt is volt és utána is lesz. Talán egyszer okoz még kellemes meglepetést is.