A kőbányás ember fiai

Egy igazi Jókai-rajongó Olvasó soha nem rakna kutyaszart Tóth Krisztina költő, prózaíró postaládájába, dixi. Ez nem áll össze. Egy magyar nábob, amint kutyaszaros borítékkal a kezében settenkedik egy lépcsőházban, és Tóth Krisztina harmatos levelesládáját keresi egy hajnali órán? Egy arany ember, akinek szívében kimondhatatlan szenvedéllyel zúg a bosszúállás szele, hogy e vihar a későbbiekben prózai kutyaszar formájában csapódjon le Tóth Krisztinán? Egy megkésett Baradlay Jenő, ki életét áldozza egy kutyaszaros boríték kézbesítésének szent ügyéért?

Legalábbis nehéz elképzelni egy tisztességes, becsületes Olvasót, aki lerakja kezéből a Fekete gyémántokat, hosszan eltűnődik rajta, hogy ment-e a világ a könyvek által elébb, s mielőtt hozzáfogna Az arany emberhez, még lesiet az utcára kutyaszarért. Aztán beteszi egy borítékba, kalligrafikus betűkkel ráírja, hogy Tóth Krisztina, majd a küldeményt házhoz viszi.

Akik Tóth Krisztinának az elmúlt napokban fröcsögve és gyűlölködve nekiestek, nem lehetnek Olvasók. A kőszívű ember fiaiból is csak a címet olvashatták, és rögtön a kőbányára asszociáltak. Hiszen Tóth Krisztina be akarja tiltatni Jókait! Meg kell védeni a kőbányás embert a támadástól! Ah, Tóth Krisztina be akarja tiltatni a magyar regényt! Nem Jókaival van problémája, hanem a nemzettel! Tóth Krisztina nekiesett a magyar nemzetnek, mert ő egy liberális és a kőbányás embert nem szereti, biztosan zsidó is, mert a zsidók olyan izék, ők azok a háttérhatalmista izék, akik nem szeretik, ha betiltják őket, bezzeg ők mindent betiltanának, ami magyar és nemzet és kőbánya.

Magyar emberek! Nem vettétek észre, hogy Az arany ember igazából azt jelenti, hogy A magyar ember! Csak Jókai ezt nem merte pacekba leírni, mert elnyomásban élt, az osztrákoknak abban az izéjében, rabigájában sínylődött, mert már akkor is bántották a magyart! De minden magyar ember tudja, hogy Jókai mire gondolt! Arra gondolt, amire mi! És ezt akarja elvenni tőlünk és maradékainktól Tóth Krisztina! Az arany emberséget, az arany magyarságot! Nem hagyjuk! Nem hagyjuk! Itt élünk és szenvedünk és harcolunk a sziklán, a népek golgotája vagyunk, és egy Tóth Krisztina el akarja venni tőlünk utolsó kincseinket! Hát nem volt elég neki a József Attila-díj? Még a Szent Péter esernyője is kell neki? Mert az arany ember után biztos az következik! Azt a regényt is be akarja majd tiltani, mert ezek a liberálisok mind keresztényüldözők! De Szent Péter esernyőjét nem adjuk!

Hoppácsek, az Mikszáth. Mindegy! Mit számít, hogy mi a dalnok neve, ha a messzi távolból egy lírai lant magyar húrja zeng?

Remélhetőleg örökre elvesszük egy Tóth Krisztina kedvét attól, hogy megszólaljon! Lehet véleménye, persze. Az lehet neki, hiszen demokrácia van, csak tartsa meg magának! Illeszkedjen be, mint egy rendes népcsoport. Asszimillálkódjon közénk, és idővel talán megengedjük neki, hogy véleménye legyen, de mielőtt hangosan kimondja, előtte számoljon el tízig. De nem ám finnugorul, hanem ősmagyarul!