Vírusba pácolva

Szombaton reggel arra ébredtem, hogy egy jéggel teli kádban fekszem, és közben sok kicsi kalapáccsal egyszerre verik az összes ízületemet. Csodálkozva ültem föl az ágyban. Nahát, ilyen hidegrázást még életemben nem tapasztaltam. Minden tagom hasgatott, hol itt fájt jobban, hol amott, hol a két térdem lüktetett, hol a derekam vagy a vesém – ahogy a mondás tartja, járkált a zsidóban a fájdalom, hahaha. Nem sokkal a lüktető fájdalomsorozat után megjött a hányinger is, majd hamarosan a hasmenés, aztán a láz. Valami vírus, gondoltam ekkor, alighanem influenza.

S erről jutott eszembe, hogy ez talán koronavírus.

Jé, hasított belém, lehet, hogy koronavírusos vagyok? Nem, az nem lehet, nincs benne a portfóliómban, hogy én ezt elkaphatom. Mégis ott motoszkált bennem a gyanú, kezdtem a koronavírus felől diagnosztizálni a tüneteket, s ekkor csodálkoztam el igazán. Mennyi mindenfélét összeolvas az ember erről a világhírű vírusról, és amikor közeledni érzi, föl sem ismeri! A jéggel teli kádban fekve, a rettenetes hidegrázás közepette, az apró kis kalapácsütésektől nyögve ugyanis hirtelen nem jutott eszembe, hogy a koronavírus feltétlen tünetei közé tartozik-e a torokfájás. Mert persze mindenem fájt, kivéve a torkomat. Micsoda pech! S az sem jutott eszembe, hogy a fertőzés vajon jár-e hányingerrel vagy hasmenéssel.

Ha képes lettem volna rá, akkor hangosan röhögök. Milyen furcsa is az emberi elme! Azt hisszük, hogy az agyunk a vírusról már mindent megtanult az elmúlt egy év alatt, és amikor bemutatkozik, nem értjük a nevét. Tessék, kérem? Hogy mondta? Vírus? Korona? Milyen korona?

Apás hétvége volt, éppen nálam volt a gyerek, mikor is lettem volna beteg, ha nem éppen most. De legalább oda tudtam menni az ágyához. Még aludt, s megszagoltam – de jó gyerekillata volt az arcának és a hajának! Belém villant ekkor, hogy a koronavírus legbiztosabb jele, ha az ízlelés és a szaglás eltűnik, és megnyugodtam: nem vagyok koronavírusos, ezek szerint a leánykám is megúszta. Kicsit még üldögéltem mellette, aztán elmentem hányni. Szép reggelünk volt.

S ugyanilyen szépen folytatódott, mert feküdni is alig volt erőm, a kalapácsok újra és újra rákezdtek, s ütötték-verték az idegeimet, mint a zongorahúrokat. Egyetlen hétvége alatt fogytam négy kilót, s még szerencse, hogy szokás szerint előző nap megfőztem előre, úgyhogy a gyereknek volt mit ennie.

S hogy mit csináltunk egész nap? Nem fogják kitalálni.

Az első osztályos azt javasolta, hogy mivel nincsen erőm könyveket tartani, ő majd olvas nekem. És hihetetlen érzékkel leemelte a polcról az Ottolenghi-Tamimi szerzőpáros Jeruzsálem című receptes könyvét... A folyamatos hányingerrel küszködve nem voltam elragadtatva a gasztronómiától, de a picúr nagyon lelkes volt, nem akartam megbántani – s olyan sokáig olvasott nekem recepteket, hogy azt hittem, belepusztulok. Majd azt kérdezte, keressen-e valami mást. Itt az ideje, nyögtem, mire rohant is, és mutatta boldogan, hogy mit talált. Cserna-Szabó új könyve volt az. A Rézi a páczban.