Előfizetés

Helyi érdekű

Még nem tudjuk, milyen lesz a budapesti orosz HÉV, az viszont már tudható, hogy ha Orbánékon múlik, akkor a budapesti HÉV orosz lesz. Onnan lehet ezt tudni, hogy nemrég belenyúltak a pályázatba, kifejezetten az orosz Transmashholding helyzetbe hozása érdekében. Talán még emlékeznek, ez az a cég, amelyiknek a reggelire nemzeti szuverenitást, ebédre gazdasági szabadságharcot fogyasztó magyar kormányzat átjátszotta Magyarország utóbbi 30 évének legnagyobb vasúti járműgyártási projektjét, amelynek keretében így nem magyar, hanem orosz gyártású szerelvények kerülhetnek majd Egyiptomba. Referenciának itt van rögtön a 3-as metró. Az ígéret ugyanaz volt, ami a HÉV-nél is, hogy a keleti verzió olcsóbb lesz. Nem lett olcsóbb, ellenben a vagonvázas konstrukció a 60-as évek műszaki színvonalát tükrözi, a különálló, átjárás nélküli kocsikból egy esetleges balesetkor nagyon nehéz menteni, illetve menekülni, a kirívóan magas áramfogyasztáshoz és karbantartási igényhez pedig alacsony utazási komfort (szagok, szellőzés, hiányzó légkondi) társul. Ezt tudja nyújtani egy olyan gazdaság, amely még a Szovjetunió idején beleragadt az olcsó energia, az olcsó munkaerő és az olcsó emberélet által meghatározott feltételrendszerbe, és nem is nagyon próbál kitörni belőle. Európában az elővárosi vasúti járművek piacát a Stadler és az Alstom uralja. Az előbbi gyártókapacitást is létrehozott Dunakeszin (az Orbán-kabinet épp tavaly adta át a közös cégben lévő magyar állami részt az oroszoknak), vagyis azt sem lehet állítani, hogy ezeket a nyugati szereplőket ne lehetne rábírni az együttműködésre. Mutyizni talán könnyebb az oroszokkal, de simán lehet, hogy a valóság ennél is szomorúbb: a történetet végignézve sokkal inkább úgy fest, mintha Magyarországnak de facto orosz érdekszféraként ezekben az üzletekben nem is lenne választási lehetősége. Amibe természetesen az is belefér, hogy a 200 milliárdos orosz HÉV-vel kell fizetnünk a szintén olcsónak mondott (de egyelőre nem nagyon érkező) orosz Covid-vakcináért.  
Úgy fest, mintha Magyarországnak de facto orosz érdekszféraként ezekben az üzletekben nem is lenne választási lehetősége

Mindennapi díjaink

Kedves beszédtémánk ilyenkor, az ünnep utáni napokban az állami díjak kitüntetettjeinek szapulása. Így volt ez mindig. Pedig a díjakat azok kapják, akiknek adják. Ezt az örök igazságot én az apósomtól hallottam, ő megesküszik rá, hogy eredetileg Makláry Zoltán mondta, de mindegy is. A lényeg, hogy egy kitüntetés – szerencsés esetben - rengeteg ember életét keserítheti meg: azét, aki megkapja, és egy csomó másikét, aki viszont nem. A sportolótól soha nem kérdezik meg, megérdemelte-e az aranyat. Ha ő volt a leggyorsabb, ő ütött a legnagyobbat, ő ugrott a legmesszebbre, övé a dobogó. Még az alélt riporter sem azért kérdezi, milyen érzés a dobogón állni, mert vitatná a sportember érdemeit, hanem mert évtizedek óta nem jut eszébe jobb kérdés. A művészember kitüntetése viszont nem érem a teljesítményért. A kitüntetés arról szól: szeretjük a kitüntetettet, elismerjük, hogy amit csinál, azt jól csinálja, legalábbis szerintünk. A többiek is jól csinálják persze, csak őket most nem szeretjük annyira. Néha, kedvező csillagállásnál, és ha az úgynevezett „szakma” is beleszólhat, olyanok is kapnak efféle díjakat, akik tényleg letettek valamit az asztalra, de ne becsüljük alá a lojalitást és mindenkori hatalom áhítatos szeretetének erejét. Az egész csak arról jutott eszembe, hogy az ünnepen a számos Kossuth-, Jászai-, Érdemes- és Kiváló művészi cím mellett a mi szakmánkat is díjazták, államilag. Ezúton szeretném megvédeni őket, főleg Stefka Istvánt, mert sokan sok csúnyaságot írtak róla a Táncsics-díja kapcsán (ez a legtöbb, mi újságírónak minálunk adható). Olyat például, hogy seggnyaló volt minden létező és nem létező rendszerben. Hát ki vagyok én, hogy megítéljem, melyik segget érdemes és melyiket nem érdemes? És az sem bánt különösképpen, hogy csak a kormánymédiában dolgozó kollégákat részeltették ekkora elismerésben, mert hát ez már jó néhány éve így van, megszokhattuk. Régebben is így volt, még akkor is, ha akkoriban ott fent ügyeltek arra, hogy a másik oldalról is kapjanak, és néha valódi újságírók is beleszólhattak abba, ki érdemli meg a plecsnit. Sőt. Legtöbbször valódi újságírók is kapták a díjat. Nem biztos, hogy ezzel népszerű leszek a kollégák körében, de szent meggyőződésem, hogy mi egyáltalán nem fogadhatnánk el díjat az államtól. Nincs vele dolgunk. Ha írunk, nem neki írunk. Ha jól írunk, majd az olvasók (nézők, hallgatók – nem kívánt törlendő) díjaznak minket. Vagy a szakma. Tudniillik a mi dolgunk az, hogy figyeljük, jól csinálja-e a mi államunk (pártunk és kormányunk), amit csinál. És ha nem, akkor azt úgy vágjuk a képébe, hogy nagyon ne szeressen minket. Hogy egy szemléletes példával illusztráljam: az újságíró őrkutya, akit azért tartunk, hogy jelezzen, ha róka dézsmálja a tyúkokat. És ugye nem életszerű, hogy a kutyát a róka tüntesse ki, amiért kitartóan hívta fel a figyelmet a kerítés hiányosságaira?   

Kompromisszum

Míg egyes hollandok vérszegény kampányra és zavarbaejtően széles választékra panaszkodtak, jómagam irigykedve figyeltem az eheti választásokat. Felnőtté válásom óta szüntelen kampánytól hangos szeretett hazám, szerény a felhozatal, a politikusok pedig mindig azt hangoztatják, hogy egzisztenciális kérdés, kire szavazok. Vágyom a nyugalomra: arra, hogy ne kelljen nap mint nap foglalkozni a politikával, arra, hogy döntésem ne élet-halál kérdésnek számítson. Különösen sóvárgok azért, hogy ne legyen muszáj “A la carte” választanom. Jövőre nálunk minden eddiginél apokaliptikusabb csata várható: lesz két lista, lényegében arról, hogy Orbán Viktor folytassa-e vagy sem. Mindkettőn lesznek politikusok, akiknek tetteivel, nyilatkozataival nem tudok azonosulni, ám ha bele akarok szólni a 2022-es kormányalakításba, kompromisszumot kell kötnöm magammal. Ha hollandnak születtem volna, akkor sokkal egyszerűbb lenne a választás. Kiteríthettem volna egy hatalmas leporellót a szavazófülkében, 37 különböző lista közül a legszimpatikusabbra - hagyományos jobb- és balközép, liberális, zöld vagy radikális gyűjtőpártokra, kisebb tömörülésekre, esetleg egyetlen cél köré szerveződő érdekképviseletre - adhattam volna a voksomat. Szép álmok ezek, habár azt is tudom: hollandként zavarna, hogy Mark Rutte miniszterelnök maradhat. Kormányzása alatt családok százait tették tönkre alaptalanul kiszabott büntetések, a járvány elleni védekezés és az oltókampány szervezettsége is hagyott némi kívánnivalót maga után, a holland fickó mégis folytathatja. Rutténak ehhez azonban meg kell találnia a többséget biztosító koalíciós partnereket, neki kell összeegyeztetni a programokat. Ezt irigylem a legjobban a hollandoktól: a választók széles felhozatalból választhatnak, és a kormányfőnek meg kell keresnie a kompromisszumot.