Előfizetés

Újrakezdés

Az empátia ma már mintha megvetendő, sőt elítélendő képesség lenne: az együttérzést nem tűrheti meg egy permanens harcra edzett társadalom. Itt nincs helyük érző emberi lényeknek, csak a parancsokat gondolkodás nélkül végrehajtó katonákra van szükség. Amikor az ember már kezdi azt gondolni, talán rossz világba született, vagy kezdi elhinni: tényleg az követ el hibát, aki együtt érez valakivel, s talán valóban az a normális, ha arrogáns pökhendiséggel gázolunk bele mások emberi méltóságába, alázzuk meg embertársainkat képtelen vádakkal, akkor utolsó mentsvárként érdemes meghallgatni Ferenc pápa húsvéti homíliáit. Krisztus halálát és feltámadását elemezve próbált rávilágítani arra, milyen magatartásformát kövessünk. A pápa elmondta, Jézust kereszthalálakor még tanítványai is magára hagyták, de a feltámadt Krisztus azt mondta nekik: „Kezdjük újra onnan, ahol elkezdtük! Kezdjük elölről!... Mindig van új élet, amelyet Isten a kudarcainkon túl képes újraindítani bennünk… A járvány sötét hónapjaiban halljuk a feltámadt Urat, aki újrakezdésre, s arra hív bennünket: sose veszítsük el a reményt”. Urbi et Orbi üzenetében pedig ezt mondta: „A feltámadt Krisztus reménység mindazok számára, akik még mindig szenvednek a járvány miatt, a betegeknek és azoknak, akik elvesztették szerettüket. Az Úr vigasztalja meg őket és támogassa az orvosok és ápolók erőfeszítéseit!” A pápa Húsvét ünnepén nem bonyolult teológiai okfejtésekbe bonyolódott, hanem együttérzését fejezte ki a szenvedőkkel, az Úr támogatását kérte mindazok számára, akik a frontvonalban küzdenek a járvány ellen. Kell ennél több? A pápa mindannyiunk számára visszaadhatja a reményt, hogy van esély az újrakezdésre, és egyszer majd lehet egy olyan társadalomban élni, ahol az empátia nem a gyengeség jele, hanem az egyik legfontosabb emberi erény. 

Tartalék

Tavaly júniusban a Magyarországot is sújtó járvány a jelenlegi tragikus állapotokhoz képest éppen mintha egy kis pihenőt tartott volna. A kormány azonban mit sem törődve az így is teljes bizonyossággal megjósolható gazdasági visszaeséssel, régi - be nem vált - gyakorlatát követve kora nyáron elfogadtatta pártszövetsége parlamenti képviselőivel a 2021-es költségvetést. A büdzsékben ugyanakkor 2010 óta minden alkalommal megjelöltek ilyen-olyan tartalékokat, amelyekből vagy már év közben, de többnyire az esztendők utolsó napjaiban eleget tehettek azoknak a hobbi- és presztízsszempontú céljaiknak, amelyek az egyes kormánytagokhoz - élükön a miniszterelnökkel - közel álltak.  2020-ban azonban, amikor az idei költségvetés tervezetét írták, látszólag nem voltak elég gondosak a Pénzügyminisztériumban. Ki tudja, talán a karantén körülmények  vagy a fű alatt mégis bevezetett home office hátráltathatta a belső információcserét, de valamilyen rejtélyes okból néhány tízmilliárd forinttal kevesebb pénzt tartalékoltak, mint amennyi a szokásos elfecsérléshez elegendő lett volna. Feltűnt ez a malőr az éber számvevőknek is, akik le is írták az idei költségvetés tervezetéről, hogy "nem tartalmaz olyan tartalékot, amelynek elsődleges rendeltetése a költségvetési hiánycél betartásának, és közvetetten az államadósság-szabály teljesítésének biztosítása." Ezt egyes akadékoskodók egyfajta rejtett üzenetként is felfoghatták: ejnye-ejnye fiúk, magatokra nem gondoltatok? (Mi azonban ilyen sandaságot fel sem tételezünk az Állami Számvevőszékről, hiszen közismerten mindig a költségvetés éber őreként, a napi politikai szándékoktól magukat távol tartva jártak el.)  Valljuk be őszintén, az élet a számvevőket igazolta. A KSH előzetes számításai szerint a kormányzati szektor hiánya tavaly a GDP 8,1 százaléka volt. (Eszerint mertek nagyot álmodni, mindössze 2,0 százalékot terveztek ugyanis.) A hivatalos indoklás szerint "a jelentős romlás a koronavírus okozta járvány gazdasági hatásainak és az azok enyhítésére hozott intézkedéseknek a következménye." Aminek a fele sem igaz! A pandémia terheit érzékelvén kormányzati körökben inkább felujjonghattak: végre itt a jogcím a közpénzek megcsapolására, a költségvetési hiány és az államadósság mértékének fellazítására. A kormányzati költési téboly illusztrálására számtalan példát lehetne felsorolni, ezért csak egyetlen múlt heti, éjjel kiadott Magyar Közlönyből idézünk: a vasútfejlesztés helyett vadászati kiállítás és vallási rendezvények kaphatnak pénzt. Templomfelújításra újabb 26 milliárdot költenek. "Én úgy gondolom (...) hogy (ha) az állam költségvetési támogatásban fogja részesíteni évente az egyházakat, az kifejezetten függőségi viszonyt teremt az állam, egyház viszonylatában" - mondta 30 éve a mai magyar kormányfő. Most nem évente érkezik a támogatás, hanem folyamatosan, most épp a járvány gazdasági hatásainak enyhítése címén. S még újabb tartalékokra sem volt szükség, a többletet egyszerűen elvették az önkormányzatok bevételeiből.

Gigaművészet

A Pelikánra Szolnokon figyeltem fel a vízilabdacsarnok előtt. Lécekből összerakott, igazán cuksi kis borzas madár állt ott piros lábán, és vigyorgott öblös, piros csőrével az arrajárókra. Akkoriban már túl voltunk Rogán bronzba öntött Rikkancsán, de még innen Columbo fényesre simogatott bronzkutyáján: kifejezetten üdítő volt látni a bábszínházból szalajtott Pelikánt. Igazán nem is értettem, hogy kerülhetett oda. Elképzeltem, amint szigetelőszalaggal leragasztják a szolnoki képviselők karját a szavazásnál, akik maguktól nyilván egy vízilabdázó vízilabdás szobrát tették volna a bejárathoz, sok fémes izommal a testén. Aztán eltelt egy év, és megértettem, mi történhetett. Akkor ugyanis a Groupama Aréna előtt felavatták a rozsdamentes acél szálakból épített gigasast, Szőke Gábor Miklós alkotását, amellyel beírta magát az állami-nemzeti művészet- és megrendelés történetbe. Ha úgy tesszük föl a kérdést, mi éri meg jobban a szobrásznak: a Hello Wood akciócsoport tagjaként Szakácsiban óriás tigrisszobrot állítani lécekből a mélyszegénységben élőknek, vagy a Fradi-sas folyományaként fekete párducot szoborni a szegedi püspök luxusstadionja elé, esetleg Atlantába tizenkét és fél méter magas fémsólymot, alighanem borítékolható a válasz. Az állami megrendelők egymás sarkát tapossák a szobrászművész irodája előtt. Hiszen az, amit alkot, merőben egyedi, hatásos ám minden centije érthető. Elég ránézni a műre, és máris látszik rajta, hogy az, ami – és nagy. A szobrász gigaműveket alkot. Hol van már az egyszer volt szolnoki Pelikán a maga bábszínházi méretével, szerény kis faanyagával. Az állam rendel, és a számolatlan százmilliókért hatalmat és erőt sugárzó méreteket óhajt, közérthetően. A gigakrumplileves legyen gigakrumplileves és csillogjon. A művészet pedig mindenkié, de leginkább azé, aki megrendeli. A Magyar Nemzeti Bank műértő és műélvező elnökét kilenc, felhőkből előugró, aranyozott oroszlán várja a munkahelyén, és egy tízméteres talapzaton álló, négy méter magas egymással harcoló medve és bika fogadja, amikor beérkezik. Medve alakú medve és bika alakú bika, mint a világon bárhol, ahol még nem unták meg velük azonosítani a tőzsdét. Ez eddig 670 millió. De hogy kilegyen az egymilliárd, most, így a rakétaként gyorsuló gazdasági helyzetben, amikor a magyar csoda receptjéért sírva könyörögnek a bukott nagyhatalmak, a 2021-re tervezett Nemzetközi Vadászati és Természeti Kiállítás „üdvözlőkapuját” Szőke Gábor Miklós készíti majd, tíz tonnányi elhullajtott szarvasagancsból. 16 méter magas és 20 méter széles bőgő gímszarvasbika fején át juthatunk majd az „Egy Semjén Zsolt Természetével” elnevezett kiállításra, amelyre az előirányzott 67 milliárd mellett már tök mindegy a szobrásznak kifizetett apró. Az erdőkben évente vagy száz tonnányi agancs hullik el, ezekből késnyél, ruhafogas vagy testépítő élelmiszer készül. Remélem, hogy a 20 méteres kaput a használat után porítják, és megetetik a szervezőkkel. Aztán nőjenek, amekkorát csak álmodni mernek.