Előfizetés

Életbevágó

Nagy harcos volt! – mondják elismerően arról, aki kifog az orvosi diagnózison, és képes a végóráját annyit késleltetni, hogy arra racionális orvosi magyarázat alig adható. Harcol-e ilyenkor az ember? Érdemes-e harcolni bármivel, ami túl van a kompetenciánkon, és a kimenetele sem kétséges? Valamirevaló hadvezér ilyen harcba nem vezeti a seregét; ha mégis megtenné, a katonái fellázadnának, és inkább vele végeznének, nem az ellenséggel. A harcos nem is a legjobb szó erre. A harcosról amúgy sem lehet egyből tudni, hogy zsoldos-e vagy önkéntes, még akkor sem, ha önfeláldozó. Ha az embernek éppen saját maga a tét, miért is lenne önfeláldozó? Hiszen éppen azon van, hogy azt az „ön”-t minél tovább életben tartsa, esze ágában sincs feláldozni. Azt kéne mondani talán, hogy önző volt. Elismerően és vállat veregetve, már-már irigykedve. Önző volt, mert élni akart. Az utolsó előtti pillanatáig jól akarta érezni magát a sorvadó testében, fakuló bőrében, és csak az utolsó pillanatot akarta odaadni a betegségnek, de addig semmit. Nem harcolt, hanem önzően terveket kovácsolt, hogy az ötletei még megvalósulhassanak, és a neve jelentsen valamit akkor is, ha az utolsó utáni percek kezdenek majd peregni. Bámulatos, hogy volt ereje végigcsinálni. Mert persze erős is volt, meg bátor. Bátor, mert tudni akart, nem félt kérdezni, és erős, mert amit megtudott, azt képes volt elviselni. Ehhez nem harcosnak kell lenni, hanem autonómnak. Önállónak, aki a betegségével együtt nem nyújtja át magát is az orvosoknak, hadd tegyenek vele, amit csak jónak látnak. Az orvosokba vetett bizalma nem vakhit. A terápiája nem kiszolgáltatottság. Akkor sem az, ha fáj, neki esik rosszul, ő az, aki elviseli. Ehhez erő kell, koncentráció, bizalom és tudás, de harc nem kell hozzá. A harc csak elpocsékolja az energiát. Erő kell a szenvedés elviseléséhez, koncentráció kell a türelemhez, és tudás kell ahhoz, hogy az ember értse és felfogja mindazt, amin keresztülmegy, mert akkor értelmet kap minden elszenvedett kemoterápiás flakon, minden műtőben és pláne utána eltöltött perc. Olyan jó önző volt – ezt kell mondani. Ezért töltötte az idejét a barátaival, ezért ment társaságba szinte azonnal a műtétei után, mert érezni akarta, hogy fontos, hogy szeretik, és az élete minden infúziók, szabdalások és gyógyszerek ellenére is megéri, hogy élve legyen. Mert ennyi van belőle összesen, és addig tart, ameddig a teste engedi. Lehet persze itt csűrni és csavarni, hogy a jól karbantartott lélek majd megregulázza a rákba szerveződő ostoba sejteket, de a lélek nagyjából a harmadik végeláthatatlan kemoterápiás hányás után szokta hanyatt vetve megadni magát. Az elme az, aki tudja, hogy ideje van a szenvedésnek és a szenvedés elmúlásának is. A terápiák szünetében az életörömnek van ideje. Nem nagy harcosok ők, hanem az élet ünneplői, akik annyira szeretik önmagukat, hogy életük utolsó morzsáit is jóízűen kiélvezve, búcsút intve fordítanak hátat nekünk. Az életüket se tudjuk utánuk csinálni, nemhogy a halálukat. 

Cseh fordulat

Megszokhattuk már, hogy a Kreml cinikus pökhendiséggel reagál egy-egy nemzetközi intésre vagy szankcióra, ám a 18 orosz diplomata Csehországból való kiutasítására adott hisztérikus válasz azt jelzi, Moszkvát váratlanul érte a diplomáciai botrány. Látszólag Oroszország „győzött”, hiszen ők két cseh diplomatával többet utasítottak ki, de az, hogy Csehország hirtelenjében ilyen élesen Moszkva ellen fordult, derült égből villámcsapásként érte a moszkvai diplomáciát. Pedig minden olyan jól alakult. Az oroszok trójai falovának is nevezett cseh elnök évek óta a markában tartja Andrej Babis miniszterelnököt, s a kormányfő sorsa nagyon is Milos Zemantól függ majd az októberi parlamenti választás után. Az államfő még növelte is a kormányra gyakorolt befolyását azzal, hogy a szociáldemokraták másfél héttel ezelőtti tisztújításán elbukott az orosz szerepvállalást kritikusan szemlélő Tomás Petrícek Jan Hamácek pártelnökkel szemben, így előbbi a külügyi tárca vezetéséről is kénytelen volt lemondani. Most azonban minden megváltozott. Babis kormányfő biztosan igen erős bizonyítékokkal tudja alátámasztani, hogy a cseh lőszerraktárban történt korábbi robbantások mögött az orosz hírszerzés áll, hiszen a miniszterelnök eddig rendre határozatlannak mutatkozott, ha Zeman érdekei ellen kellett fellépnie. A köztársasági elnök viszont feltűnően hallgat. Az ügynek nagyon súlyos következményei lesznek. Csehország ezután aligha vásárol Szputnyik V vakcinát, és kizárja az oroszokat a Dukovany Atomerőmű bővítésének tenderéből. Figyelemreméltó az is, hogy Lengyelország és Szlovákia hamar szolidaritást vállalt Prágával, ám a Brüsszel ostorozásakor oly hangos magyar diplomácia hangját most nem hallottuk. Így különösen nehéz azt állítani, hogy a visegrádi együttműködést nem Magyarország verte szét. 

Kubai mérleg

Castróék végérvényesen és visszavonhatatlanul győztek. Már csak azt kéne megmondani, hogy forradalom esetén mi a győzelem. Több mint hatvan éven keresztül ellen tudtak állni az Egyesült Államoknak és az emberi kor végső határáig megőrizték a politikai hatalmukat, de ehhez diktatúrára volt szükségük, amely egy idő után nyilvánvaló módon nem élvezte a többség támogatását. De még ha élvezte volna is, a diktatúra az diktatúra, a választás jogának elvétele, és mint ilyen, idegen a néphatalomtól. Pont ellentéte annak, amiért a gerillák annak idején bevették magukat a hegyek közé. Ebben az értelemben Castróék már hatvan éve veszítettek, amikor az ígért szabadság helyett egypártrendszert vezettek be, és elfojtották a bírálatot. Amit nem lehet elvitatni tőlük, az a politikai érzék és Fidel esetében a karizma. Mexikóban egyszer megálltunk egy útszéli narancsléárusnál. Középkorú nő működtette az egy szál prést, s megtudván, hogy Havannából érkeztünk, áradozni kezdett, mennyire szeretné, ha Mexikóban is lenne egy Fidel. Kénytelenek voltunk kiábrándítani: a bódéját, a karos léfacsarót és alighanem a néhány ládányi narancskészletet is államosítanák, aminek következtében Mexikóváros és Guadalajara között többé nem lehetne narancslevet kapni. Csóválta a fejét, és magában biztosan megállapította, hogy az amerikai propaganda uszályába került gusanók (férgek) vagyunk. A rezsimnek Kubában is van (volt) támogatottsága. A falusiak, akik azelőtt alig láttak orvost, és a gyerekeik iskolába se nagyon jártak, felemelkedésként élték meg a Latin-Amerikában párját ritkító egészségügyi és oktatási rendszert. Imponált az arrafelé hagyományosan jenkiellenes nacionalizmus. Sokaknak tetszett a korábbi diktatúrák alatt meggyűlölt vagyonbeli különbségek eltüntetése, az egyenlősdi, amelyben ugyan szegények maradtak, de legalább mindenki más is. A rezsim első harminc évét még lehet a szovjet támogatással magyarázni. A másodikat már nem. Abban a fő érdem a fafejűen rugalmatlan amerikai politikáé.