Életbevágó

Nagy harcos volt! – mondják elismerően arról, aki kifog az orvosi diagnózison, és képes a végóráját annyit késleltetni, hogy arra racionális orvosi magyarázat alig adható. Harcol-e ilyenkor az ember? Érdemes-e harcolni bármivel, ami túl van a kompetenciánkon, és a kimenetele sem kétséges? Valamirevaló hadvezér ilyen harcba nem vezeti a seregét; ha mégis megtenné, a katonái fellázadnának, és inkább vele végeznének, nem az ellenséggel. A harcos nem is a legjobb szó erre. A harcosról amúgy sem lehet egyből tudni, hogy zsoldos-e vagy önkéntes, még akkor sem, ha önfeláldozó. Ha az embernek éppen saját maga a tét, miért is lenne önfeláldozó? Hiszen éppen azon van, hogy azt az „ön”-t minél tovább életben tartsa, esze ágában sincs feláldozni.

Azt kéne mondani talán, hogy önző volt. Elismerően és vállat veregetve, már-már irigykedve. Önző volt, mert élni akart. Az utolsó előtti pillanatáig jól akarta érezni magát a sorvadó testében, fakuló bőrében, és csak az utolsó pillanatot akarta odaadni a betegségnek, de addig semmit. Nem harcolt, hanem önzően terveket kovácsolt, hogy az ötletei még megvalósulhassanak, és a neve jelentsen valamit akkor is, ha az utolsó utáni percek kezdenek majd peregni.

Bámulatos, hogy volt ereje végigcsinálni. Mert persze erős is volt, meg bátor. Bátor, mert tudni akart, nem félt kérdezni, és erős, mert amit megtudott, azt képes volt elviselni. Ehhez nem harcosnak kell lenni, hanem autonómnak. Önállónak, aki a betegségével együtt nem nyújtja át magát is az orvosoknak, hadd tegyenek vele, amit csak jónak látnak. Az orvosokba vetett bizalma nem vakhit. A terápiája nem kiszolgáltatottság. Akkor sem az, ha fáj, neki esik rosszul, ő az, aki elviseli. Ehhez erő kell, koncentráció, bizalom és tudás, de harc nem kell hozzá. A harc csak elpocsékolja az energiát. Erő kell a szenvedés elviseléséhez, koncentráció kell a türelemhez, és tudás kell ahhoz, hogy az ember értse és felfogja mindazt, amin keresztülmegy, mert akkor értelmet kap minden elszenvedett kemoterápiás flakon, minden műtőben és pláne utána eltöltött perc.

Olyan jó önző volt – ezt kell mondani. Ezért töltötte az idejét a barátaival, ezért ment társaságba szinte azonnal a műtétei után, mert érezni akarta, hogy fontos, hogy szeretik, és az élete minden infúziók, szabdalások és gyógyszerek ellenére is megéri, hogy élve legyen. Mert ennyi van belőle összesen, és addig tart, ameddig a teste engedi. Lehet persze itt csűrni és csavarni, hogy a jól karbantartott lélek majd megregulázza a rákba szerveződő ostoba sejteket, de a lélek nagyjából a harmadik végeláthatatlan kemoterápiás hányás után szokta hanyatt vetve megadni magát. Az elme az, aki tudja, hogy ideje van a szenvedésnek és a szenvedés elmúlásának is. A terápiák szünetében az életörömnek van ideje.

Nem nagy harcosok ők, hanem az élet ünneplői, akik annyira szeretik önmagukat, hogy életük utolsó morzsáit is jóízűen kiélvezve, búcsút intve fordítanak hátat nekünk.

Az életüket se tudjuk utánuk csinálni, nemhogy a halálukat.