Állammagánosítás

Az utóbbi időben több katasztrofális történet borzolja az érzékeny lelkű, a hazáját féltő, vagyis kisebbségben élő embert: közülük most a nemzeti vagyon pokoli mértékű állammagánosítását (alapítványokba terelését) említem. Erről sokan gondolják, hogy a következő, esetlegesen ellenzéki kormány elől zárja el a csapokat. De magáról a jelenség értelmezéséről és kezelésének módjáról is beszélni kell.

Az alapítványi játékot jól ismerjük, többféle szándék együtteséről van szó, s ha majd eljön az idő, érdemes lesz mindezt elemezni, mérlegre téve az alapítványi formában megvalósuló sunyi állammagánosítást, meg több egyetem tudás- és képzési deficitjét is.

Az egyre terjedő nézet szerint már nem is érdemes győzni, mert a Fidesz emberei ott maradnak, a vagyon az övék marad, kirobbanthatatlanok, az ellenzék semmit sem nyer, viszont káoszt kelt majd. A szusszanásnyi idő meg jót tesz a Fidesznek, és majd újabb húsz évre fölénk költözik. Kicsit hetykén gondolom, hogy kár csatába menni annak, aki már a gyülekezőnél elvesztette a háborút. A változást akaró szavazóknak most a szerveződő ellenzéket kell támogatni, és ismételgetni, hogy nem csak a hat párt van a gyülekező téren. Így aztán, ha a hat párt ennyi támogatás és alkalom mellett elveszti a választást, akkor - mint a rossz szövetségi kapitányt - el kell őket csapni, jöjjön az új csapat új kapitánnyal.

Meglátjuk. De mi van, ha mégis győzünk? Szabad a pálya?

A választásokon esetleg győztes ellenzéknek nyilván kezelnie kell az einstandolt vagyont, pozíciót és önmaga fragmentált létezését is. Az állammagánosítással a Fidesz azt a fogócskát játssza, hogy mielőtt bárki utolérné, odarohannak a „házba” (emlékszünk a játékszabályra), ahol mindenki védett. Akárcsak a templomban, bár erről a canterbury-i Beckett Tamásnak más lenne a véleménye. Furcsa játék. A szabályokat ők alakítják, hol így, hol úgy, ahogy akarják. A rendszerváltást emiatt végképp nem lehet nélkülözni. Állampolgári cél, hogy a kormányzó elit kezében ne legyen ott a könnyed szabályszegés lehetősége, ne írhassa tetszése szerint át az alapszabályokat.

Az Alaptörvényben lefektetett kétharmados szabályrendszer virulens gyomnövény, alkotmányosan megszervezhető átverés, felhívás a puccsra. A NER a változtatásokat, akár egy adófüzetnél, cserélhető lapokból álló spirálos könyvben adja ki. És még így is, a morgás mellett is, a politikai élet nagyja úgy tekint a mindig változó kétharmados főszabályokra vagy az így keletkezett Alaptörvényre, mint a szent szövegre, a Biblia részére, pedig hát nem az. Ne tévesszen meg bennünket a propaganda (a sajátunk sem): az Alaptörvény csak egy NER-Biblia. A kétharmados játékkal olyan státuszt akarnak neki szerezni, mintha Mózes hozta volna le a hegyről. Hozsanna Kétharmad! Tehát ha az ellenzék győz, ne felejtse el eltörölni ezeket a szabályokat, és Alkotmányt faragni az Alaptörvényből.

Kicsit izgulunk, vajon értik-e ezt az ellenzéki politikusok? Jut még idejük politikai stratégiára? Felismerik-e majd a csuhás alakot (Luthert), aki egy kiáltványt kopácsol a wittenbergi templom kapujára? Az lebegjen a szemünk előtt, hogy amit a választópolgár adott, a választópolgár visszaveheti, legyen az vagyon, funkció vagy a NER-Biblia. Most még Orwell Állatfarmjának ismert játéka folyik. Négy láb jó, két láb rossz (Alkotmány), illetve négy láb jó, két láb jobb (Alaptörvény). Az Alkotmány, ha komolyan vesszük magunkat, nem szakrális szimbólum, nem ereklyetartó, hanem közösségi-politikai termék. Lehet rajta javítani. Akkor majd könnyebben lehet kezelni az állammagánosított vagyont és a feltámadásig juttatott pozíciókat is.