Kinek a szuverenitása?

Három mondatban lehetetlennek tűnik összefoglalni 11 év fideszes kormányzását. A Republikon Intézet lapunkban is ismertetett kutatásából mégis elegendő ennyit kiemelni ahhoz, hogy megértsük, mi történt velünk Orbán Viktor uralma alatt 2010 óta. Boldogabbak, büszkébbek vagy elégedettebbek nem leszünk tőle, továbblépni azonban talán segít: minden hatékony gyógymód nulladik lépése a helyes diagnózis.

„Elenyészően kevesen sorolják magukat az elmúlt évek nyertesei közé (…) A megkérdezettek legalább kétharmada városban és falun is azt tapasztalja, hogy ma elsősorban az tud érvényesülni, aki jóban van a kormánnyal (...) A nemzeti-kulturális identitást érintő témákkal a jobboldal úgy tud mozgósítani, hogy az nem kerül semmibe. Nem kell családi pótlékot vagy más járandóságokat emelni.”

Vagyis: miközben az Orbán-kabinet kétharmadot – de minimálisan is többséget - rajzol maga mögé, valójában annak a 10 százaléknak az érdekében politizál, akik nyertesként jöttek ki a jövedelmi és tulajdonviszonyok kétségkívül jelentős átalakításából. Ahhoz, hogy valakinek esélye legyen nyertessé válni, világnézetileg és persze politikailag is be kell sorolnia a kormánypárt táborába: hétköznaponként (még) nem kötelező a Fidesz-narancssárga, de kitüntetett alkalmakkor muszáj kiállni a hatalom mellett. És a legfontosabb: a 90 százaléknak, aki tudja is magáról, hogy vesztes, vagyis a népnek a rendszer nem ad semmit a nemzetpolitikának nevezett, a hatékony társadalom- vagy gazdaságpolitikával ellentétben a hatalmi elit szempontjából ingyenes ideológiai üveggyöngyön kívül.

Az orbáni hatalomgyakorlásnak – legalábbis a névadó, illetve az ő szóban és írásban mostanában egyre sűrűbben megnyilvánuló apologétái szerint – a központi eleme és kulcsfogalma a szuverenitás. A köztársasági államformájú országokban, mint amilyen az egypárti alaptörvény és az évtizedes illiberális menetelés ellenére Magyarország is, alkotmányos alapelv, hogy a szuverenitás letéteményese (alkotmányos fogalmakkal: „minden hatalom birtokosa”) a nép. Orbán Viktor ezt láthatóan nem így gondolja – tizenegy olyan év után, amelyben egyedül a kormány tudott országos népszavazást szervezni, nagyon nehéz néphatalmat vizionálni. Az ő politikai testbeszéde, minden nyilvános gesztusa arra utalt, hogy ő a kormány szuverenitásáért, azaz minél nagyobb cselekvési szabadságáért harcol. A sokszori tengelyakasztásnak az EU-val, a keleti nyitásnak, a különféle diktatúrákkal történő barátkozásnak eszerint az lenne az oka, hogy a kormányzat ne csak Brüsszellel kényszerüljön egyszerre lépni, és amikor kiénekel a kórusból, a fejrekoppintások mellé járjon néha vállveregetés is – ha mástól nem, Putyintól, Hszi-Csin Pingtől, Lukasenkótól.

De akkor mire véljük azokat a lépéseket, amelyek a kormányhatalom tudatos erodálását célozzák? Energiahivatal, koncessziós hivatal, médiahatóság, nukleáris hatóság... Sorra nőnek ki a földből vagy alakulnak át olyan közhatalmat gyakorló szervezetek, amelyekre a mindenkori kormánynak semmiféle befolyása nem lesz – ellentétben a kulcsembereiket a személyes lojalitás alapján kiválasztó és a kétharmad utolsó perceiben sok-sok évre bebetonozó Orbán Viktorral. Felmondhatatlan szerződések köttetnek atomerőműről, kínai pártegyetemről és tehervasútról, a piaci kamatszintnél hatszor-nyolcszor-tízszer drágább deviza-gigahitelekről. A nemzeti vagyonnak immár nemhogy szabad szemmel, de a Holdról is látható nagyságú hányada kerül át szintén Orbánhoz közvetlenül kötődő vezetésű, a következő választott hatalom által nem ellenőrizhető magánalapítványokba.

Kinek az örök életre szóló szuverenitása épül itt, ha nem a kormányé? A kormánypárté, amelyet 2022-ben legalább 50 százalékos eséllyel leváltanak a szavazók? Vagy higgyünk a szemünknek, hogy ami annak látszik, az az is: Orbán Viktor marad a legfőbb szuverén akkor is, ha elveszíti a választást? Mit gondolnak azok az emberek a demokráciáról, akik ezt elfogadják, végrehajtják, netán még tapsolnak is hozzá? És hol marad az egészből a nép, amelyre folyton hivatkoznak?