Gesztus

Olyan még sosem volt, hogy egy komplett ország legyen rasszista. A legsötétebb előítéletek között is mindig akadt néhány reménysugár, ebből a szempontból minden általánosítás helytelen. Mégis, ha a társadalom érzékelhető része rasszista, akkor az ő bigottságuk óhatatlanul árnyékot vet a többiekre. A kérdés csak az, mekkora az érzékelhető rész. Egy százalék, tíz, huszonöt? No és, ha ötven, onnan kezdve az az ország már rasszista?

A válasz alighanem a társadalom és az állam megkülönböztetése. Az állati múltunkból származó, génjeinkben hordozott félelmeket és előítéleteket egyéni szinten sosem tudjuk teljesen a háttérbe szorítani, de együtt lassan úrrá lehetünk közös paranoiáinkon. Ahogyan Amerika próbálja elérni, hogy fehér rendőrei ne nyúljanak automatikusan a pisztolyuk után, amikor meglátnak egy ártatlan vagy akár piti kihágást elkövető fekete férfit.

Az Egyesült Államokat megosztja a kérdés, hogy vajon létezik-e még a rendszerszintű, azaz az egyéntől többé-kevésbé független rasszizmus. Is-is: rengeteg mindenben igen, de a deklarált szándékokban már nem, mert szalonképtelen. A jobboldal például sok államban megpróbálja visszaszorítani a többnyire a liberálisokra szavazó feketék választási részvételét, de ez inkább (hatásában persze rasszista) politikai matek. Ugyanakkor ott van az a virginiai papi szeminárium, amely elkezdte felkutatni az építésén dolgozó rabszolgák leszármazottait. Eddig tizenöt embert találtak, nekik idéntől kezdve évi 2100 dolláros jóvátételt fizetnek, és tovább keresgélnek a levéltárakban. A gesztussal elismerik a rabszolgaságból és az utána következő évszázad intézményes megkülönböztetéséből fakadó, nemzedékeken átívelő, tartós hátrányokat. Ezekért nem a mai generáció a felelős, de ettől még nem mentesül a saját erkölcsi és praktikus kötelezettségei alól.