De, letérdelünk

Letérdeológiainemzetkarakterisztika villámképzést kaptunk a miniszterelnöktől, hogyaszongya: „A magyar ember Isten előtt, a hazája előtt és a szerelme előtt térdel le, ha megkéri a kezét” – máskor nem, nem, soha.

Nyilvánvalóan komolyan kell venni a kormányfő szavait. Ezek szerint Orbán Viktor: soha nem játszott a gyermekeivel; soha nem kötött be kilazult futballcsukát a pályán, játék közben; soha nem gyomlálta a kertet; soha nem szerelt saját kezűleg csöpögő mosogatót; soha nem tett mindenféle nevetséges bizbaszt a bringája kerekének tengelyére, hogy ő legyen a legmenőbb az utcában. És még sorolhatnánk.

De mindezeket nem is feltételezzük, a miniszterelnök nyilván átvitt értelemben használta ezt a „magyarembernemtérdel”-t. Ebben az esetben Orbán Viktor nincs tisztában a történelem és a politika egyik legfontosabb mozgatórugójával (legyen ez mégoly utálatos is, elismerem), nevezetesen azzal, hogy a népek, nemzetek bizony gyakran és sokat térdelnek egymás előtt, elég csak Európára gondolni. Vannak szerencsésebbek, akiknek ebből kevesebb jutott (a mázlista angolok például egész jól megúszták eddig), másoknak szinte másból sem áll az élete. Mi, magyarok is térdeltünk már éppen eleget német, osztrák, orosz, török előtt, ha akartuk, ha nem.

Hogy mást ne mondjak: „Erdély aranykora” másból sem állt, mint hogy ott térdeltünk a porta lábai előtt és fizettük az adót, hogy békén hagyjanak minket. És igen, közben Bethlen Gábor Sárospatakra hívhatta Comeniust. Azt a nagy történelmi kísérletet, amely egymás térdepeltetésének meghaladására irányul (legalább szándékaiban, ha a valóságban nem is teljes mértékben) úgy hívják, hogy Európai Unió – amit a térdelést elutasítók körében illik minimum lenézően kezelni.

Hogy Orbán Viktor régi harcostársát, Deutsch Tamást idézzem: mindkét opció szuboptimális.