Trenck Frigyes;

2021-06-27 14:16:15

Trenck báró lovancoskodásai

„Dicsőségem sohasem halványodik el Magyarországon, hiszen egy szál magam viaskodtam a közjóért” – írja visszaemlékezéseiben Trenck Frigyes báró (1726–94). A legendás kalandor hajlott az effajta túlzásokra, miközben ékesszólón dicsérte önnön erényeit. Alakját Kazinczy és két Jókai-regény is megörökíti. E különös férfiút Walter Grab úgy nevezi tanulmányában: „szélhámos és a szabadság mártírja”.

A hatvannégy éves báró, akinek a nevét akkortájt egész Európa ismerte, egyenesen a nagy francia forradalomból tért vissza a Habsburg Birodalomba, előbb Bécsbe, majd Budára. A porosz Friedrich von der Trenck aktívan részt vett a magyar ügyekben, így nem csak a kor divatja indokolja, hogy magyar névváltozatban említsük. Nagy sikerű memoárjának három kötetét érdeklődéssel olvasta Goethe is. A negyediket Pesten, Landerernél nyomtatta ki, a cenzúra megkerülésére hamis, straßburgi impresszummal (1791). Ebben legfrissebb, párizsi élményeiről számolt be. Ám egy Gabelhofer nevezetű bécsi ügynök gyorsan leleplezte a csalást, a könyvet elkobozták.

Le-ront’ és farba rug

Báró Trenck Frigyes a kor nemzetközi híressége volt: lovassági őrnagy és felvilágosult bölcselkedő, radikális politikai eszmék híve, népszerű író, folyóirat-kiadó, de mindenekelőtt ünnepelt szabadsághős, aki évtizedeken át sínylődött rabságban. Fáradhatatlanul hirdette nézeteit Magyarországon is. Bilanz (Mérleg) című, klérusellenes röpiratát korabeli, ismeretlen fordítója „Mérő-serpenyő” formában magyarította. Az ebben foglalt, eredetileg latin nyelvű vers fordítása:

Végy-el a’ Papságtól minden nyereséget,

Meg-tagad azonnal, minden Istenséget,

Templomot és Óltárt és minden Szentséget,

Le-ront’ és farba rug, minden kegyességet.

Trenck jó kapcsolatban volt magyar radikálisokkal, köztük Laczkovics Jánossal, akit később a Martinovics-perben halálra ítéltek. Ám a reformpártiak közül sem mindenki rajongott érte. Kazinczy Ferenc írja: „Sok ízben ebédelék vele közasztaloknál, de szívem a feszes és ragyogni szerető ember felé soha nem tuda vonzódni.” Tóth Farkas pedig ellen­pamfletben támadta a szerzőt, címe: A’ Trenck tsufos ember. Röpiratait az uralkodó, II. Lipót biztatására (és anyagi támogatásával) írta, így eszközzé vált a hatalmi játszmákban, intrikákban. Senki sem tudhatta biztosan, kinek az oldalán áll, mi motiválja.

A szerelem láncai

A szlavóniai rablólovagokból lett földbirtokos család főnemesi leszármazottja addigra már elképesztő kalandokon ment át. Jól forgatta a kardot, és annyira szeretett párbajozni, hogy készen állt elégtételt venni akár az ismerőseit ért sérelmekért is. II. Frigyes porosz király szépreményű testőrtisztje az osztrák örökösödési háborúban (1740–48) hirtelen kegyvesztetté vált. Emlékezéseiben ezt azzal magyarázza, hogy szerelmi viszonyt kezdett a katonakirály húgával, Amália hercegnővel.

E ro­mantikus szálat szövi Jókai is, habár későbbi történetírók szerint inkább csak ürügy, hogy elfedje a feltételezett árulást.

Trenck tagadja, hogy titkon levelezett volna a Habsburg-szolgálatban álló unokabátyjával, Trenck Ferenc báróval. Akárhogy is, az uralkodó őt tette felelőssé, miután az osztrákok rajtaütöttek táborán. Vád és ítélet nélkül a fiatalember több mint egy évet töltött glatzi várfogságban, ám őreit megvesztegetve vakmerően megszökött. Ausztriában kegyesen fogadták. Közbenjárt Mária Teréziánál a bebörtönzött Ferenc érdekében, még meg is akarta szöktetni rokonát, de hiába (lásd: keretes írásunkat).

Hét évvel menekülése után Frigyes elkövette élete egyik nagy hibáját. Családi ügyben hazatért Poroszországba, ám ott ismét letartóztatták. Másodjára tíz évig raboskodott a magdeburgi citadella börtönében, ennek egy részét – egy meghiúsult szökési kísérlet ­miatt – a falhoz láncolva. Csak a hétéves háború (1756–63) lezárultával, bécsi kérésre engedték szabadon, ami persze tovább táplálta a gyanút, hogy Habsburg-érdekeket szolgált. Elkobzott magyarországi birtokainak visszaadását nem sikerült elérnie, amiért élete végéig haragudott az udvarra, és gyűlölte a Grassalkovichokat (ők kapták meg ugyanis a földeket).

Bókok és bálok

Ám közepes írói tehetségre valló emlékiratai hatalmas sikert arattak. Nem lódított olyan élvezettel, mint kortársa, Münchhausen, de kisebb túlzásoktól a mi bárónk sem riadt vissza. Sorsa megríkatta Európát, a zsarnoki önkényt elmarasztaló tirádái lelkes fogadtatásra találtak. Sokfelé szabadsághősnek járó hódolattal fogadták, amit meg is örökített. „Straßburgban nyomban láttam, hogy érző lelkű nép közé érkeztem. Mindenki összefutott, hogy láthasson. Elárasztottak bókjaikkal. Bálokat és ünnepségeket rendeztek a tiszteletemre. A város minden szépsége teljes díszbe öltözve jelent meg, közrefogtak, és minden táncos átengedte partnernőjét.”

Negyedszázadon át igyekezett a figyelem középpontjában maradni, járta a német fejedelemségeket, Angliát és Franciaországot. Éppen Párizsban tartózkodott, amikor kitört a forradalom. Ha leírását vesszük alapul, azt hihetnénk, hogy ő maga robbantotta ki, de legalábbis előre tudta és megmondta. Krakéler volt, mindenkiről akad néhány rossz szava, epés megjegyzése. Főképpen a papokról, de sorra kerülnek uralkodók, nemesek és a csőcselék is, azonkívül kurtizánok és tábornokok.

Magyarországi lázító ténykedése miatt el kellett hagynia a Habsburg Birodalmat, Altonába költözött (1792). Hamburgnak e mai városrésze akkor dán uralom alatt állt, páratlanul liberális törvényekkel, cenzúra nélkül. Ám ott is hamar ellenségeket szerzett. Ekkor hozta meg végzetes döntését, hogy visszatér a forradalmi Párizsba. Nem úgy fogadták, ahogy képzelte. A jakobinus klubból elutasították, mert két fia a porosz seregben szolgált. Idegen alattvalóként eleve gyanúsnak számított, pláne, hogy nemrég az osztrák császár bizalmasaként húzott évjáradékot.

Út a guillotine-ig

  Az addigra teljesen elszegényedett, kölcsönökből és alamizsnákból tengődő báró a vesztébe rohant. Letartóztatták, majd thermidor 7-én (július 24.) a forradalmi törvényszék kémkedésért halálra ítélte. A jakobinus diktatúrában nem vesződtek azzal, hogy tényekkel támasszák alá a vádakat, beérték „erkölcsi bizonyítékkal”, magyarán puszta gyanúval és ellenszenvvel. Huszonhét sorstársával együtt felsorakoztatták a nyaktilónál.

„Hajlott korára való tekintettel elsőként akarták kivégezni. Ő viszont kérte, hogy az utolsó legyen. A Moniteur másnapi beszámolója szerint rezzenéstelen arccal nézte végig társai fejének lehullását, és büszkén lépett a vérpadra. Vajon mi rejlett e különös kívánság mögött? Megmutatni az utókornak, hogy valóban olyan hős lelkű, ahogy százszor is leírta önmagáról? Vagy még néhány percnyi haladékhoz akart jutni, hátha mégis megmenekül – mint már annyiszor életében – a reménytelen helyzetből?” – teszi fel a kérdést kitűnő utószavában Zsigmond Gyula, az iratok magyar szerkesztője és fordítója (Trenck Frigyes báró emlékezetes élettörténete, Európa, 1989).

Ha az időnyerés volt a szándéka, akkor kevésen múlt… Három nappal ezután ugyanis megbukott a jakobinusok uralma, Robes­pierre-t lenyakazták, a politikai foglyokat szabadon engedték. Ha a „szélhámos és mártír” ügyét a statáriális ítélethirdetés helyett elnapolják, bizonnyal kiszabadul. Ám e drámai vég illő páratlan kalandjaihoz és személyiségéhez; idézzük ismét Kazinczyt: „Kereste a veszedelmeket, míg a guillotine Párizsban véget vetett lovancoskodásainak.”