Heti abszurd: Föl, pakolás

Orbán első európai vezetőként a sajtószabadság ellenségeinek friss listáján díszeleg Putyin, Hszi Csin-ping, Erdogan, Kim Dzsongun, Maduro és Duterte társaságában.

Újságoshoz járult a maga teljes valóságában a miniszterelnök egy váratlan pillanatban szerdán. Vagy nem is annyira váratlanban, hiszen valahogy le kellett reagálnia azt a számára roppant kényelmetlen fejleményt, hogy első európai vezetőként a sajtószabadság ellenségeinek friss listáján díszeleg Putyin, Hszi Csin-ping, Erdogan, Kim Dzsongun, Maduro és Duterte társaságában. Ezek azok a nevek, amelyekkel seperc alatt csődbe lehetne vinni bármely tetszőleges autókereskedést is, nemhogy egy picit bonyolultabb szerveződést, teszem azt egy nemzetet.

„Jó reggelt!”, mondta Orbán Viktor, és ezzel máris kimerítette az aznapi igazmondási puffert. A köszönés őszinteségéből persze messze nem következik, hogy az erzsébetvárosi stand értő személyzetének valóban jó napja lett volna. Így utólag azt kell mondanunk, nem lett. Ha ugyanis egy magyar állampolgárnak, pláne vállalkozónak egy későbbi videóban valóságos elemekkel kell lábjegyzetelnie a kormányfő szíves mozgóképes közlését (szerdán hiába keres Narancsot és 168 Órát, ezek a lapok évtizedek óta csütörtökön jelennek meg), azzal aligha lehet felkerülni a Világ Tíz Legjobb Ómene Autokrata Vezetőkkel Való Találkozáskor c. listára.

Orbán a videóban fejlett énképtévesztéséről is tanúbizonyságot tett. Azt állította lezseren, hogy „fölpakoltak bennünket, mármint Magyarországot” a sajtószabadság ellenségeinek listájára (ki más, mint Soros Gyuri bácsiék). Ezzel szemben Magyarországot nem pakolta senki sehová, Magyarország, ha megfeszülne (vagy ha akarna, de miért tenni ilyet?) se tudna a sajtószabadság ellensége lenni. Magyarország, az sok ember nagyon, egyikük Nemzetet olvas, a másikuk Népszavát, a harmadik ÉS-t, és ennek a mateknak a legkisebb közös többszöröse a sokszínű tájékoztatás. Feltéve, hogy piaciak a viszonyok, és nem az állam a legnagyobb médiabefektető. Merthogy Kádár óta nem látott ekkora állami médiabefektetőt a világ, a megyei lapok tulajdonviszonyai például hajszálra ugyanolyanok, mint voltak az átkosban, de ma annyival mégiscsak rosszabb (és szomorúbb és idegesítőbb) a helyzet, hogy egy köztársaságnak látszó tárgy a szabadság közege. Ahol el kellene hinnünk, hogy 19 megye szerkesztősége a nagy szabadságában rendre egy Orbán-interjút talál a legizgalmasabb vezető anyagnak a megannyi tartalom közül. A sajtószabadságnak az sem tesz jót, hogy a közmédiában évtizede magával beszélget a Fidesz, és meglepetésre mindig „igaza van”. Baloldali médiahegemónia – irgalom atyja, ne hagyj el!

A Másodállású Médiamunkás Brüsszelből jövet is eleresztett egy tudósítást a héten. Ebben az unióra panaszkodott, amely „azt akarja, hogy LMBTQ-aktivistákat és -szervezeteket engedjünk be az óvodákba és az iskolákba”. Ezzel a nemzeti konzultáció-bonyolultságú mondattal egyrészt elárulta, hogy ő írja a nagy kék plakátokat magányban ázó éjjeleken (vö. Pilinszky), de láttatja azt is, hogy minek nézi az uniót. Azt sugallja, hogy (minden hibája, köztük végtelen türelme és krónikus jóhiszeműsége ellenére is) a világ egyik legnagyobb kontinentális együttműködése világjárvány, gazdasági válság és tömeges emberhalál után/közben LMBTQ-aktivisták kisdedóvóba delegálásában fedezi fel a küldetését. Miközben az unió csak a szemforgató magyar jogszabályt bírálja, amely mintha szántszándékkal akasztana tengelyt megint, hibbant fajankók gyülekezetének állítva be Brüsszelt (egyszersmind elnyomva a nepotista fideszes családellátó körüli jogállamisági-pénzügyi vitákat).

De semmi baj, amíg Varga Juditot látjuk. Az igazságügy-miniszter szíves előterjesztése szerint a törvény rendben van, csak az unió játssza a felsőbbrendű gyarmatosítót, a kis köcsög. Ezt nem mondta, de simán elfért volna a stiláris környezetben, amelyben a magyar kormánypártok kormányhatározatban üdvözölték a magyar kormánypártok törvényének az elfogadását. Rákosi kezében is megállt volna a levendulamező, ha ezt láthatta volna.

A tortát a habra Kövér László tette föl a héten, amikor két tízmilliós ellenzéki ütleg között elmagyarázta, „Magyarország az unió tagja marad, ameddig az össze nem omlik”. Hát igen. Az összeomlás előtt vagy Magyarországot kell kitenni (a kormányt az unió nem tudja, persze előbb lépnének ki Orbánék, így szokták), vagy ismét erős pillérré kell tenni Magyarországot. Mert a Fidesz pillér helyett dinamit a falban. Made in and sponsored by EU.