A szürreális jelző már nem fedi le pontosan, hogy milyen szereptévesztésben vannak egyesek, amire még a vasárnap esti albán–magyar vb-selejtező örvén is kénytelenek vagyunk visszatekinteni: az előző hét elején Budapesten rendezett magyar–angol (0-4) meccsen történtek ugyanis hihetetlen indulatokat generáltak némely kormányközeli kedvencben, és ez a felhorgadás egy nyílt levélben összegződött. A labdarúgáshoz semmilyen módon nem kapcsolódó magyar közintézmény vezetőjétől Boris Johnson megtudta, hogy „maga egy kis, széteső ország élén áll”, és nincs más dolga, minthogy ebbe a megváltoztathatatlan ténybe „törődjön bele és söprögessen a saját háza táján.” A dühödt kirohanás előzményeként Boris Johnson (aki egyébként a britek konzervatív miniszterelnöke) elfogadhatatlannak nevezte, hogy az angol válogatott játékosait rasszista inzultusok érték a Puskás Arénában. Erre érkezett ez a határozott világképű nyílt levél, amelyben a szerző magyarul szólt a brit miniszterelnökhöz, ami finoman szólva is árnyalta annak hatékonyságát. „Majd lefordítják neki” – arcoskodott öntudatosan ugyanez a személy, amikor a Telex a kötcsei fideszes eligazításon arra várta a választ, hogy ha már nyílt levelet fogalmazott a brit miniszterelnöknek, akkor miért magyarul tette?
Ez a néhány bekezdés elméletileg meghaladja egy sporttudósítás kereteit, ugyanakkor jelzi: a labdarúgás politikai beágyazottsága itthon olyan mértékű, hogy aki szeretné, hogy mondandója elérje a miniszterelnök ingerküszöbét, az sokkal hatékonyabb, ha mondjuk a történelmi kutatás helyett anyázza a focisták ellenfeleit. Most épp Anglia húzta velük szemben a rövidebbet, legalábbis ezt mutatja, hogy kiröhögés helyett a Fidesz összes harmadik vonalbeli politikusa elismerően kommentelt a nyílt levél alá, abban a nyilvánvaló hiszemben, hogy esetleg a főnökük majd észreveszi igyekvésüket.
Igyekvésre a pályán is szükség lett volna, mert az angolok elleni vereség után tényleg sorsdöntő parti várt a magyar válogatottra: egy Albániában elszenvedett újabb vereség ugyanis azt jelentette volna, hogy a katari világbajnokságot alighanem a korábbiakhoz hasonlóan távolról nézi a magyar válogatott.
A helyzetet súlyosbította, hogy Szalai Ádám csapatkapitányról kiderült, hogy Covid-fertőzött. Aztán meg az, hogy mégsem. Az első fertőzést kimutató tesztet szombaton produkálta a Mainz csatára, a megismételt PCR-teszt viszont már negatív lett. Ettől függetlenül vasárnap nem játszhatott, így klasszikus center nélkül állt fel a válogatott.
Az albán tizenegy valamivel erőteljesebben kezdett, de veszély nem volt ebben, az első helyzet a magyar csapaté volt, de kimaradt. Aztán Gulácsi, a magyar kapus összecsúszott Balajjal, aki beletérdelt a fejébe, amikor becsúszva próbált labdát szerezni. A kapus elterült a földön, félő volt, hogy megsérült, de végül folytatta. Igaz, a félidőben már Dibusz Dénes állt a helyére, mert kiderült: mégsem úszta meg ennyivel. Előtte azonban Djimsiti középre csúsztatott fejjel egy szögletet, ami elszállt az egész magyar védelem előtt, és Kumbulla konkrétan két lépésről az üres kapu fölé lőtt…
Fordulás után csak egy csapat maradt a pályán. Az albán: Balaj az ötösről az oldalhálóba lőtt, majd Cekici lövését védte hatalmas bravúrral Dibusz, és az irányítást is teljes mértékben átvette a hazai csapat. Jött is a kegyelemdöfés: három perccel a vége előtt Broja 16 méterről a rövidbe vágta a labdát (1-0).
Amúgy az albán miniszterelnököt Edi Ramának hívják. Gondolom, a magyar közintézmény vezetője most neki ír nyílt levelet. Csak most albánul.