Varázsütésre soha nem megy

A népmesékben varázsütésre minden jóra fordul. A lány hattyúvá válik, a béka királyfi lesz. Valami hasonlót gondolt a kormány, amikor minden tájékoztatást mellőzve, a jó erkölcs köntösébe bújtatva rálőcsölte az egészségügyi dolgozókra a kötelező oltást. És mert a jó erkölcs nem szereti, ha úgy hivatkoznak rá, hogy közben kilóg a lóláb, hamar felszínre kerül a sunyiság, amely a kormány tettei mögött rejlik.

Kihirdették, hogy nem lesz gond az ellátók létszámával a kórházakban a negyedik hullám idején, mert az oltás majd mindent megold. Az inasokról és a cselédekről gondoskodunk - mondhatnák akár így is.

Mintha nem tudnánk, mi a fertőzés melegágya: a túlzsúfolt kórtermek, a sürgősségi várókban a távolságtartás hiánya, a szolgálati ruhák otthoni mosása, a védőeszközök elkopása. Az irtózatos nagy létszámhiány, a dolgozók, fáradtsága, kiégése. Egyedül a kórházi vezetés problémája, hogy fel tudnak-e állni még egyszer a Covid osztályok? Erről egy hangot sem hallani.

Minden felelősséggel gondolkodó országban, a Covid-19 oltási tervek és a vakcina elosztás egyik legfőbb vezérlő elve, hogy az egészségügyi ellátás frontvonalában dolgozónak elsőbbsége van az oltások felvételekor. Az erkölcsi prioritás azt mondja: fenn kell tartani az egészségügyi személyzet ellátásra képes létszámát. Meg kell védeni a betegeket a Covid-19 járvány okozta betegségtől és annak szövődményeitől.

Magyarországon a járványhelyzet még tovább súlyosbította a személyzet és a rendelkezésre álló eszközök hiányát, amely már 2019-ben is kritikus volt. Igaz, lassan muskátlis ládának fogjuk használni a raktárban porosodó lélegeztetőgépeket. Viszont a járványhullámok alatt és még ma is sok helyen kis műanyag szatyorban viszik haza és otthon mossák a dolgozók a kórházban viselt zoknit, cipőt és a saját munkaruhájukat.

Mert ami "kincstári" és a kórházban mossák, az emberhez méltatlan küllemű és minőségű. Hiszen az évekkel ezelőtt beígért szuperegyenruha pénzét az EMMI már rég elköltötte, persze nem a szakdolgozókra.

Magyarországon az oltási rendszert a káosz és a prioritások felborulása jellemzi. Ahol a szervezetlenség a jellemező, a kommunikációban pedig a tévedés, a csalás és a becsapás. Már régen gőzerővel azokra csoportokra kellene fókuszálni, amelyek egész biztosan meg fognak betegedni: az idősekre, az immunhiányban szenvedőkre vagy a társbetegségben szenvedő oltatlanokra. Ugyanakkor szakmai kommunikációval, egyéni tanácsadással, vakcina választási lehetőséggel, nem pedig fenyegetéssel kellene megoldani a hezitáló egészségügyi dolgozók kétségeit. Ehelyett miért kell kirúgni őket?

A szakirodalomban létezik oltási terv meg végrehajtási politika. Nálunk egyik sincs. Ezért aztán az oltási hajlandóság a béka feneke alatt van. A szakirodalom bármelyik csoport kötelező oltását akkor tartja etikai szempontból helyesnek, ha a vakcina hatásossága pontosan, bizonyíthatóan és hitelesen dokumentált, az oltóanyag szabályos klinikai és etikai engedéllyel rendelkezik. Kötelező lehet az oltás elrendelése vészhelyzetben, a járvány hirtelen kitörésekor, vagy amikor közvetlen veszélyt jelent az emberekre, köztük az egészségügyi dolgozókra.

Az elrendelés tekintetében lényeges különbség van a munkáltató által előírt és az állam által előírt kötelezőség között. Mindkettő jogi és etikai megfontolást igényel, a pontos tájékoztatásról már nem is beszélve. A védőoltások felvétele az egészségügyi dolgozók számára etikai szempontból kötelező lehet, mert a hivatás alapvető eleme a „nem ártani" elv, és eszerint a beteg üdve (érdeke) a legfőbb törvény. Másrészt az egészségügyi dolgozónak kötelessége a példamutatás. De ez akkor sem lehet rámenős, erőszakos oltáspolitika.

A szakirodalmi viták azt mutatják, hogy a védelmi intézkedéseket szoros sorrendbe kell állítani. Az oltás nem váltja ki a maszk funkcióját, de a kontaktkutatást és az idősek antitest vizsgálatát sem. Egy gondos oltáspolitika ezeket rendszerbe állítja. Mert az egészségügyet elsősorban a társadalom védi meg!

De egyetlen kórház vezetése se képzelje azt, hogy jobb lesz a helyzete, ha kiebrudalja az oltáson hezitáló egészségügyi dolgozókat. Lenne még néhány tennivaló, meg jelentenivaló az OKFŐ-nek, hogy mi minden nincs rendben az intézetekben a járványkezelési szempontok terén, az oltott egészségügyi dolgozók létszámán kívül. Mi lesz, ha a beoltott dolgozó továbbra is hazaviszi a szennyesét, a kórokozóval együtt? Nem lehet a „nem ártani" elvet kiragadni és egy csoportra kötelezővé tenni, de kizárólag csak rajtuk számon kérni. Miközben az állam vagy a munkáltató maga szeg meg minden olyan szabályt, amely mindenkor betartandó egy fertőzés vagy járvány elkerülésére.

Az egészségügyi személyzet kötelessége a fertőzött betegek ellátása, miközben magukat is életveszélynek teszik ki. Ez a kötelesség egy társadalmi szerződés része, aminek ellentételezésére a társadalom megfelelő fizetést, elismerést nyújt, mármint ott, ahová most a dolgozók csapatostól mennek. A szakmai érdekvédelmi és szakszervezeti képviselők is zombiként viselkednek. Nem is gondolkodnak el a helyzet fonákságán. Szajkózzák az oltás mindenhatóságát, miközben nem hangsúlyozzák, hogy ez csak egy eszköz a védekező rendszerben. Az, hogy a dolgozók és a betegek a kórházban, az egészségügyi intézetekben védve legyenek, sok más feltételen is múlik. Ezt nevezik érdekvédelemnek.

Oltáspárti vagyok, de a döntéshozó haszonelvű érvelésén, miszerint az oltás a lehető legnagyobb hasznot hozza az egészségügyben dolgozók védelmében a járvány idején, elgondolkodtam. Mert ehhez nem csatlakozik az intézmények felelős viselkedése: minden kórházi fertőzés megakadályozása. Másrészt a lakosság helyes magatartása sem: az oltás felvétele nem általános a magas rizikójú csoportokban, ahogy a kézfertőtlenítés sem, meg a távol maradás a tömegrendezvényektől, az önkéntes maszkviselés, a távolságtartás.

Ebben a helyzetben felesleges abban bízni, hogy az oltás mindent megold. Mert a béka nem fog királyfivá változni - csak a mesékben.