Két nap

Az eucharisztia kifejezés az áldozásra utal, az áldozás pedig az áldozatra: arra, hogy a bűnös ember megmentéséért Jézus vállalta a kereszthalált, és hogy annak minden kínját megszenvedve emberként meghalt ugyan, de istenként továbbra is itt van közöttünk. Az eucharisztikus kongresszusnak, aminek a vitathatatlan lényege a tanúságtétel, elsősorban az áldozathozatalról kellene szólnia - hiszen tudnának-e bármi mással meggyőzőbb tanúságot tenni a hitükről a keresztények, mint azzal, hogy a szeretetben áldozatot vállalnak másokért?

A katolikus egyház kapott egy ritkán visszatérő lehetőséget (és hozzá legalább 30 milliárd adóforintot), hogy ország-világ előtt felmutassa: nem egy gazdasági vállalkozás és/vagy egy politikai szatellitszervezet, hanem egy létező, élő vallási közösség, amely máig hű a két évezrede a legfelső helyről kapott küldetéséhez. Sokféleképpen hozzá lehetett volna fogni a feladathoz – nekem katolikusként az lett volna a legkézenfekvőbb, ha az említett összeget odaadták volna a legszegényebb, a legüldözöttebb és a leghűségesebb hazai keresztény egyháznak, Iványi Gáboréknak, akik pontosan azt teszik, amire Jézus anno megpróbálta megtanítani a követőit. De csinálhattak volna bármi mást is, ami alkalmas arra, hogy olyanokat is elindítson a hit útján, akik eddig másfelé tévelyegtek.

Bár a közéletet, és azon belül az egyház rezdüléseit az átlagnál közelebbről figyelem, én úgy látom, hogy ez a ziccer most kimaradt. A felső klérus demonstrál(t) ugyan valamit, de olyasmit, amit nem kellene: az állam és az egyház alkotmányellenes összeborulását. Erdő Péter bíboros ma nagyobb színpadon misézik a Parlamentnél a magyar államegyház feje és a pártelit előtt, mint holnap a pápa a Hősök terén. Hogy az utóbbi alkalomra szinte példátlan vasárnap délelőtti misemegvonással kell toborozni a népet, az aligha független az előbbitől: a közönség pontosan érti, hogy az uraknak melyik főméltóság a fontosabb, és hogy ebben a konstellációban Ferenc - ahogyan ők is - csupán díszlet a politikai színjátékhoz.