Merkel nehéz öröksége

A német szociáldemokraták eddig Gerhard Schrödert tartották csodatévőnek. A 2005-ös választás során az akkor hivatalban lévő kancellár teljesen reménytelen helyzetből majdnem döntetlent ért el a toronymagas esélyes keresztény uniópártokkal szemben, így az SPD megkerülhetetlen tényezővé vált a kormányalakításnál.

Mindaz azonban, amit Olaf Scholz, az SPD kancellárjelöltje véghez vitt, elhomályosítja Schröder akkori érdemeit is. Valóságos csoda: július közepén az Allensbach intézet felmérése szerint a CDU/CSU 14 százalékkal előzte meg a szociáldemokratákat, de bő két hónap alatt a tetemes hátrányt nemhogy ledolgozta a párt, hanem másfél százalékos előnyre sikerült szert tennie a vasárnapi választáson.

Azt gondolhatnánk, hogy ezután még a hűvösségéről ismert Scholz is felhőtlenül tudott ünnepelni, de ezúttal sem tagadta meg önmagát. Kissé félszegen állt a pódiumon feleségével az őt körberajongó SPD tagok között. Visszafogottságát az is magyarázhatta, hogy tudta, hiába nyert a pártja, attól még nem biztos, hogy ő lehet Angela Merkel politikai örököse. S ez akkor is így van, ha Scholzot körülbelül kétszer annyian látnák szívesen a kancellári székben, mint az uniópárti kancellárjelöltet, Armin Laschetet. Sőt, a megkérdezettek 62 százaléka úgy látja: utóbbinak a CDU elnöki tisztségéről is le kellene mondania a történelmien gyenge szereplés után.

Laschetet nagy küzdőnek tartják, aki reménytelen helyzetből is képes talpra állni. Most is ragaszkodik ahhoz, hogy ő legyen a következő kancellár, miközben a CDU/CSU fennállásának legnagyobb kudarca fűződik a nevéhez. S bár nem is rosszak az esélyei arra, hogy végül ő irányítsa a következő német szövetségi kormányt, amit most tőle látunk, minden, csak nem nagy küzdelem. Hiába kitartó személyiség, éppen ez a tulajdonsága teszi ellenszenvessé a németek szemében. Már áprilisban vissza kellett volna lépnie a nála jóval népszerűbb Markus Söder, a CSU elnöke javára, amikor eldőlt, melyikük legyen a CDU/CSU kancellárjelöltje. Laschetnek azonban esze ágában sem volt megtenni ezt a gesztust. Tegyük hozzá, most Söder is gyorsan elfelejtkezett arról a kijelentéséről, amely szerint az uniópártok csak akkor alakítsanak kormányt, ha a legtöbb mandátumot megszerzik. Vasárnap este már ő is amellett kardoskodott, hogy az uniópártokat illesse meg a kormányalakítás joga.

Sajátos helyzet állt elő: a két kisebb párt, a Zöldek és az FDP dönthetik el, ki legyen Németország következő kancellárja. E két, a kabinet megalakításánál megkerülhetetlen politikai erő kezdi meg a közös konzultációit, csak utána folytatják a „nagyokkal”. Elviekben a környezetvédők programja közelebb áll az SPD-éhez, de a Zöldeknek nagyjából mindegy, melyik párt alakíthat kormányt. A szociáldemokraták programja ugyanakkor több ponton ellenkezik az FDP-ével, különösen az adópolitikát illetően. Egy biztos, nehéz kormányalakítási tárgyalásokra van kilátás. Ráadásul az egyezkedés során a pártoknak nemcsak Németország, hanem az Európai Unió érdekeit is szem előtt kell tartaniuk.