Van arról egy vita

Van arról egy vita, hogy kell-e miniszterelnök(jelölt)i vitát tartani a választások előtt, vagy nem kell. Mióta Orbán Viktor épp kormányon van, a legváltozatosabb érvekkel szokott kitérni a ki-ki disputa elől – mondhatni: a vitáról szóló vitát szereti, nagyon is, mert annak nincs tétje, ám amikor a dolog valódi tétre megy, akkor inkább kihagyja. Hogy vajon miért? Hát azért, mert tisztában van vele, hogy egy demokráciában a vita önmagában is legitimáló tényező. Ha valamiről vita van, akkor az az álláspont létezik – ha még vita sincs róla, akkor annyira jelentéktelen, hogy szóra sem érdemes.

De a kormányfő sem csak azért nem akar vitázni Márki-Zay Péterrel, nehogy megemelje az ellenfelet: van rá sokkal komolyabb oka is. Az a helyzet ugyanis, hogy amit a kormány a legfontosabb szakpolitikai területeken, mondjuk az oktatásban, az egészségügyben, a fenntarthatóságban képvisel, az nem bírja ki a vitát; nem alkalmas rá, hogy egy olyan helyzetben meg lehessen védeni, ahol érvek állnak szemben érvekkel. Ami a magyar közoktatásban történt 2010 óta (a végletes központosítás, az egyentankönyv, az egyentanterv, a kötelező beiskolázás, a tankötelezettség leszállítása), az egyszerűen védhetetlen. Az volt már a bevezetésekor is – nem is vitáztak róla, hisz nincs oktatási szakember, aki támogatná –, és ezerszer az most, amikor már az „eredményei” is látszanak. De ugyanígy védhetetlen és szakmai háttér nélküli a GDP-arányos egészségügyi kiadások csökkentése, a kizárólag az oltásokra alapozott járványvédekezés, meg a tömeggyilkos otthoni szeszpancsolás liberalizálása is. És persze a szélerőmű-tilalom meg a napelemadó ideája sem éli túl, ha úgy kell beszélni róla, hogy ott áll valaki az ember mellett, akinek szintén van mikrofonja, meg józan esze is.

A választási tévévita tétje a lehető legkomolyabb, ami egy politikus számára létezik. Nem az, hogy ki lenne jobb miniszterelnök, hanem ami minden demokrácia alfája és ómegája a görögök óta: hogy kinek az igazságai maradnak állva, ha összeeresztjük őket.