Parti

Az ellenzéki lét értelmetlensége nagyjából ott kezdődik, amikor már azon a térfélen is a Fidesz osztja a pozíciókat. Hogy a múltból vett, plasztikus példával éljünk, 1990 előtt a katolikus egyház ideológiai értelemben szemben állt a rendszerrel, de onnantól, hogy a hatalom döntötte el, ki lehet püspök (bizonyos esetekben azt is, hogy kiből lehet pap), már nem lehetett azt mondani, hogy harcol ellene, vagy érdemi ellenállást tudna kifejteni a rezsimmel szemben.

Nem is múlt semmilyen mértékben az egyházi szervezeten, hogy mikor ért véget a szocializmus – alapvetően persze kizárólag a gazdasági és a külpolitikai realitásokon múlt -; ha a klérustól függ, tarthatott volna örökké is. Ezzel szemben az ún. demokratikus ellenzékben nem az állampárt döntött személyi kérdésekről, így aztán – a tényleges és mindenkit magukhoz lehúzni próbáló kollaboránsokon kívül – nem is nagyon vádolta őket utóbb behódolással senki.

A különbség tehát valós és lényegi, mondhatni ég és föld: létezik olyan határ, ahonnan nem nagyon van visszaút. A jelenlegi kormánypárt pedig láthatóan nagy erőkkel próbálja áttuszkolni a választásokig intenzíven, azóta viszont csak ímmel-ámmal együttműködő ellenzéki pártokat ezen a mezsgyén. Mármint a „hatokat”, de az is éppen a most leírt stratégia része, ahogyan igyekszik fölemelni melléjük a Mi Hazánkat. Mintha létezne olyan politikai matematika, amelyben 330 ezer szavazat egyenlő 1,8 millióval, vagy 6 mandátum 56-tal.

Ahogyan Kövér László házelnök a bizottsági és egyéb tisztségeket végül elosztotta, az egyrészt az akaratra utal, hogy léteznie kell ilyen matematikának (az ő fejében biztosan), másrészt pedig arra, hogy értelmetlen dolog valamiféle konszolidációra, kiegyezési gesztusra várni a kormánytöbbségtől. Az ő céljaiknak az felel meg, ha az ellenzéki tömböt kisebbnek láttatják, mint amekkora, ha pedig ennek az az ára, hogy beleerőltetik őket egy sokkal kisebb dobozba, akkor bele fogják erőltetni. Ezért aki valamilyen posztot kapott Kövértől, annak legalábbis gyanakodnia érdemes, aki pedig nem kapott, bár a matek szerint kapnia kellett volna, tekintheti akár kitüntetésnek is. (Miközben a helyzet ennél azért bonyolultabb.)

És hasonló elemzésnek célszerű alávetni Márki-Zay Péter Lázár Jánossal megejtett békülőpartiját is: eleve régen rossz, ha odáig jutunk, hogy Lázár számít az „emberarcú fideszesnek”, de a vele történő barátkozás – még ha Hódmezővásárhely polgármesterének bizonyos értelemben kötelessége is – olyasfajta társutas jelleget kölcsönöz bárki ellenzéki politikusnak, ami megint csak az ellenzéki politizálás értelmét kérdőjelezi meg. (Egyszerűbben: egy Lázárral elköltött vacsoránál talán csak egy Rogánnal vagy Orbánnal elköltött vacsora diszkreditál jobban.)

Ez így olyan játéknak tűnik, amelyben nemcsak a szabályokat diktálják ők, de a figurákhoz sem nagyon hagynak mást hozzányúlni. Azt kell nagyon jól kitalálni – hiszen mégiscsak 1,8 millió magyar választó képviseletéről van szó –, hogy meddig hasznos részt venni benne, és mikor kell inkább fölborítani a táblát.