Azovsztál

Thermopülai-szoros, a Maszada, Szigetvár, a gdanski Westerplatte – a hadtörténetben rengeteg példa van a végsőkig kitartó, önfeláldozó ellenállásra. Közös bennük, hogy sosem csupán egy erőd vagy város, hanem a haza védelméről szóltak. Az oroszoknak is vannak ilyen hőstetteik, nem is kevés, például a breszti erőd vagy Szevasztopol világháborús védelme. Ezért is olyan nehéz felfogni, amikor ők lőnek rommá egy orosz ajkú várost, bombázzák és éheztetik a katakombákba szorult, katonai értelemben már semmilyen veszélyt nem jelentő védőket. Aztán kitűzik a 77 éve az ukránokkal együtt kivívott győzelemre emlékeztető sarló-kalapácsos vörös zászlót…

Az Azovsztál vasmű védőinek az ukránok emlékműveket fognak állítani, Putyinét meg, ha lesz, maguk az oroszok fogják ledönteni. A Mariupolban harcoló 36. tengerészgyalogos dandár, a híres-hírhedt Azov ezred, a határőrség, a nemzeti gárda és a rendőrség alegységei makacs ellenállásukkal jó két hónappal késleltették az orosz haditerv megvalósulását, a Donyeck és a Krím-félsziget közötti szárazföldi összeköttetés megteremtését. Ezzel valószínűleg végleg megakadályozták az Odessza elleni nagy offenzívát, amellyel az oroszok elvágták volna Ukrajnát a Fekete-tengertől. Amíg az egyre fogyó védők lekötötték a 10-15 ezer ostromlót, addig Moszkva délről nem tudta megindítani a Donbászban beásott ukrán főerők bekerítésére irányuló hadműveletet. Kijev és Harkiv védelme mellett eddig ez volt a háború harmadik sorsdöntő csatája, az itt megnyert idő lehetővé tette a nyugati fegyverszállításokat és az ukrán haderő felvonulását.

A Kreml előtt most az a dilemma áll, hogy mit kezdjen a kezére került védőkkel, különösen az Azov veteránjaival. Putyin humánus bánásmódot ígért, de Moszkvában egyesek bitóra küldenék őket. Az Azovsztál történetének még nincs vége.