Bili

Kiborult a bili, mondanám, ha valójában nem lettünk volna tisztában mindennel. Illetve: ha mindennel nem is, de a fő irányokkal, vagy inkább irány-nélküliséggel igen. Vagyis tudtuk, hogy vannak bajok, tudtuk, hogy nem szerelmespárok építgetik a közös jövőjüket – jövőnket –, ennek ellenére, bizakodtunk. Vagy ahogy Orbán Viktor mondta hétfőn a parlamentben: azért vagyunk még mindig az Unió tagjai, mert követjük az álmainkat. Reménykedünk – mármint Orbán –, hogy egyszer jobb lesz.

Mi meg, a jelenlegi rezsimet kevésbé kedvelők tábora azt álmodtuk, hogy Magyarországnak jobb lesz, ha a rezsim megbukik, és valami új jön helyette. Egy igazságosabb, kevésbé korrupt, nem pusztán egy személyre építő, szociálisan érzékenyebb, az oligarchákat háttérbe szorító rendszer. Még április 3-án, este hét órakor is azt gondoltuk, van keresnivalója az ellenzéknek. Ha nem is bukik meg Orbán, a végén rászorul, hogy partnernek tekintsen mindenkit ebben az országban.

Hát nem így lett. Nem vagyunk partnerek, és ezért még tennie sem kellett a győztesnek semmit, elég volt hagynia, hogy a helyére törők szép fokozatosan (ki)nyírják egymást és magukat. Nem kellett hozzá a korábbi manipulációkat sem bevetni, páholyból lehet(ett) nézni, hogy mi történik „odalent”. Bő másfél hónap telt el a választások óta, és bár április 4-én még mindenki arra esküdött, hogy noha váratlan volt a nagyarányú vereség, de együtt kell maradni, azóta a nagy-nagy fogadkozásnak nyoma sincs, mindenki járja a maga útját, gondosan ügyelve arra, hogy rálépjen a másik nyakára.

És most visszamenőleg is kiborult a bili. Ismétlem: nem voltak, nem lehettek illúzióink, tudtuk, hogy csak nagyon laza az a kézfogás, hogy a szereplők kényszerházassága veszélyes jövőt is sejtet, most mégis: minden olyan lehetetlennek tűnik; visszamenőleg is. Az a bizonyos bili a Dirket36 által borult ki; a tényfeltáró csapat hét elején közzétett írása, így egyben, ömlesztve, túlságosan szomorúvá tette mindazokat, akik egy pillanatig is hittek az esetleges ellenzéki győzelemben és a közös kormányzás sikerében.

Az összeállításból ugyanis az derül ki, hogy már a mézeshetek is borzalmasra sikeredtek, hogy már a kampány előtti időszakban és a kampány során is utálták egymást a házasulandó felek, szinte semmiben nem értettek egyet, a nevetségesen apró dolgokban sem. Irányítatlanul és irányíthatatlanul vergődött összevissza az az ellenzék hajója, és már rég léket kapott, amikor mi még azt hittük, halad a cél felé.

Mondanám: nem baj, ha kiborult, aminek ki kellett borulnia. A baj inkább az, hogy nekünk, akik hittük, hogy végre elfelejthetjük ezt a féldiktatúrát, hittük, hogy emberibb, európaibb időszak elé nézünk, most le kell számolnunk a reményeinkkel. Nem a vereség okozta sokkal, nem azzal, hogy minimum újabb négy nehéz vagy még a korábbinál is nehezebb év elé kell néznünk, hanem azzal, hogy a horizonton felsejlik egy biztatóbb jövő. Ami most zajlik, az már nem a gyászmunka, hanem az álmunk temetése, egyre mélyebbre ásása. És nekünk már nincs hozzá lapátunk, hogy kihantoljuk onnan.