Reményteli kiút - Kemény Zsófival nemlétkérdésekről

Beckham halott. Nem az a Beckham, és mintha mégiscsak élne. Kemény Zsófi fergeteges humorú új regényében az abszurd bohózat keveredik a pszichedeliával, és a lét időnként a nemlét formájában mutatja meg a leginkább magát. De sem nyugibogyókat, sem felpörgetőszereket nem kell hozzá szedni, hogy kacagva élvezzük – még a „sutyerák tróger sudribunkóságot” is. Netán azt leginkább?… Az aranykor fénykora szerzőjével szorongásról, szerelemről és paradicsomi drámáról is beszélgettünk.

A regényben színre vitt dráma, az Éva és Éva a Paradicsomban rendezője, Gitta nemcsak azt titkolja, hogy ő a darab szerzője és ez „eddigi legnagyobb vállalása és egyben a legszemélyesebb előadása”, hanem azt is, hogy a színművet világmegváltó szándékkal írta, bármennyire is banálisan hangozzék. Kivetíthető, öntükröződésként ez a regény egészére? Önben mennyire munkál a világmegváltás?

Ha nem világmegváltó szándékkal áll neki valaki, úgy nem is lehetne megváltani a világot. Bennem mindig megvolt erre a szándék, de még nem sikerült beteljesíteni. Krisztuson kívül ez talán nem is sikerült még senkinek… Valójában a katarzist próbálom elérni az emberekben, hogy értelmesnek érezzék az életüket, az élén saját magammal. Én is azért írok, mert különben nem érezném értelmét, mit is keresek a világon.

A regénybeli Gitta épp az az egyetlen szereplő, aki próbálkozik, cselekvő szeretne lenni, akar valamit, a többiek vagy nem akarnak semmit, vagy nincsenek meg az eszközeik a cselekvéshez. Az Éva és Éva a Paradicsomban létrehozásában, ha szégyelli is, hogy ő írta, ott munkál a szándék, és nagyon meg is szenved vele, hogy összehozza. A drámája pedig az, hogy mindez a főszereplő Aurél, Au nélkül nem sikerülne.

Nemzedéki regényt, egy generáció kapunyitási pánikját említi pár reflexió a könyv kapcsán. Amit én némileg tamáskodva fogadok, és nem csak azért, mert nehezen hiszem, hogy az ábrázolt rengeteg szex, mérhetetlen kábítószer-fogyasztás, tengés-lengés, pótcselekvés, traumatikusnak megélt gyerekkor és hétköznapok, elvetélt szülő-gyerek kapcsolatok, figyelemzavar, dokumentált sudribunkóság lenne a mai huszonévesek „összhangzata”.

Én sem szeretném, ha nemzedéki regényként skatulyáznák be a könyvet. Különben sem hiszem, hogy annyival többet drogoznánk vagy innánk, mint a szüleink generációja. Az viszont tény, hogy

És ez még az aranykor, ahogy a cím, nyilván ironikusan, leírja. Ám az aranykor mindig csak később, az eljövendőből tűnik nosztalgikusnak-felmagasztaltnak. Mi következik akkor ezután – ennyire pesszimista a jövőképe?

Hát nem egyre gyorsabb a hanyatlásunk? Ugyan világvége-hangulat mindig is létezett, és korról korra előjön, de most tényleg elég sokféle módon látszik, hogy hamarosan eljön a vég, egyre rosszabb és nehezebb lesz élni. Onnan visszatekintve pedig a most, amiben élünk, még fantasztikus kapitalista aranykornak tűnik fel. Hogy a szereplők droghasználatának analógiájával éljek: ők is még pont azelőtt vannak, hogy függőségbe kerüljenek, hogy eluralkodna rajtuk a szer. Még nem okoz gondot nekik – később, amikor talán elvonóra kerülnek, a mostani jelenük aranykornak látszik majd. Habár a vég előszele ma is be-betör az életünkbe, legyen az klímakatasztrófa vagy egyéb, még nem akként éljük meg, inkább aranykorként.

A már emlegetett drogok: a regény fejezeteinek alcímeiként egy-egy kémiai képletet találunk: nyugtatók, antidepresszánsok, kábítószerek vegyjeleit. Ezek hatásai észrevehetően meg is szabják az adott fejezet elbeszélésének módját, ezt még a szer-nem-használó olvasók is felfedezhetik, amennyiben megfejtik a jeleket: kokain, LSD, amfetamin, alprazolán stb. Mivel az az igazolt realitás, hogy a szerek hatása alatt nemigen lehet értelmes írásművet létrehozni, mekkora kihívást jelentett ezt a „pszichedelikus verbális” játékot megvalósítani?

Én sem bedrogozva írtam. (nevet) Van jó pár olyan szer, amit nem próbáltam ki, nincs velük tapasztalatom, de van, amit viszont igen. Alkoholt nyilván ittam már, keményebb cuccot sosem használtam. Társaságban ellenben láttam már bedrogozott embereket, s ilyenkor megfigyelem, ki mit hogyan mond, milyen a gondolatmenete, vagy mások elbeszélései alapján alkottam fogalmat róla.

Míg a regény világában a drog legális, addig a szerelmet törvényileg betiltják. Holott sokak szerint az is kémiaalapú. És a szereplők egy részének mintha megváltást jelentene.

A szerelem is olyan, mint egy drog, boldogsághormonokat termel – ez is egyfajta kiutat jelent a szorongásból. És ez a kiút itt nekünk, Magyarországon egyre kevésbé van megengedve. A szerelmet az egyik legfontosabb dolognak tartom – a regény célja sem az volt, hogy boldogtalanságot sugározzon magából, ellenkezőleg: reményt kell nyújtson. A szerelem reményt ad.

És az mennyire reménytelen, hogy valaki a nemlétezést játssza el? Az említett dráma egyik főszereplője a megteremtetlen Ádám, akit Aurél, becenevén Au (ami az arany vegyjele) alakít, akinek ezt a nemlétet kell elsajátítania a szerepéhez. Manapság a nemlét lenne valódi létélmény?

A történet szerint Au és a barátai 17 éve abban a tudatban élnek, hogy meggyilkolták a pajtásukat, a Beckham nevű fiút. Halottnak hiszik, mígnem egyszer csak megjelenik köztük – általa a nemlét és a lét metaforikusan egy szintre kerül. Az imposztor-szindrómájukon azonban ez mit sem segít, talán csak Aunak sikerül túltennie magát a traumán – a művészet által, azzal, hogy eljátssza a megteremtetlen Ádámot. De a nemlétezés a regényben több módon is jelen van: a Róza nevű szereplő például jövő idejű elbeszélés által egy másik idősíkban létezik a többiekhez képest, így Auval való szerelme sem történhet meg, mivel nem találkoznak – legalábbis a lét síkján…

Elképzelhető, hogy az Éva és Éva a Paradicsomban valaha is valós színpadra kerül?

Eredetileg videósorozatnak készült, párbeszédes minijelenetekkel, ám a fiókban maradt. Amikor viszont összeállt bennem a regény koncepciója a meg nem teremtett szereplőről, ide illőnek találtam, és újra elővettem. Mivel az egész egy paradoxon köré épül: egy nagy formátumú, tehetséges és jelentős színésznek láthatatlannak és jelentéktelennek kell mutatkoznia, ez csak regényben megvalósítható, színpadon nem.

Játékos, ironikus, szatirikus, vicces formában, szórakoztatóan komolytalankodik – komoly dolgokról. Alkatilag ilyen vagy a humor a végső fegyver a problémák feltárására?

A saját alkatomból adódik, de a humor nem fegyver – inkább menedék. A humor, a viccelődés önmagában nem old meg semmit. Ám nélküle viszont nem nagyon lehet létezni.

+1 kérdés
Au a regényben karácsonyra ajándékot vesz, de fogalma sincs, kinek adja oda, mit kell egyáltalán egy ajándékkal kezdeni – az anyja szerint annak kell adni, akit szeretünk. Önnél milyen megítélés alá esik a karácsony?

Gyerekként imádtam. Megvolt a csodája, mert nem együtt díszítettük a fát, hanem amikor a testvéremmel végül beléphettünk a szobába, már ott volt – talán valóban a Jézuska hozta, találgattuk. És ez egészen 17 éves koromig el volt játszva – ahogy nyuszitojást is keresgéltünk húsvétkor. Arról nem is beszélve, hogy a fa egészen júniusig a lakás dísze maradt, igaz, egyre szárazabban, nyomorultabbul. Akkor vittük ki és dobtuk a Dunába. Később, felnőttként már elveszett ez a csodás hangulat, épp ezért döntöttünk úgy az idén a barátommal, hogy megpróbáljuk újra feléleszteni. De nagyon oda kell figyelnem rá, mert az ajándékozást sem tanultam meg, mi, gyerekként mindig csak kaptunk, nem adtunk – ennek a hogyanját is ki kell még találnom.