Eltelt egy év

Bár a monoton ismételgetés hatására lassan belerögzül a magyar lakosság tudatába, hogy a szankciók miatt van (ekkora) infláció, az az ellentmondás még keveseknek tűnt fel, hogy bölcs kormányunk eddig egyetlen olyan Oroszország elleni intézkedésre sem tudott rámutatni, amely konkrétan növelné a magyar inflációt. Ellenpélda viszont jócskán akad: az olaj, mármint az Ural típusú, kifejezetten árelőnyt kapott a szankciók miatt (hogy nekünk régiós rekordáron adják, arra csak a klasszikustól vett idézettel lehet reagálni: kinek mit intézett a kormánya), a vezetékes orosz gázt pedig, amelyre semmilyen szankció nem vonatkozik, egész Európában mi kapjuk a legdrágábban. Talán az orosz acélt meg az orosz cementet lehetne mondani, de hát van nekünk saját acélgyárunk – mostanában aktív kormányzati segítséggel mintha éppen a halálba segítenék –, meg vannak cementgyáraink is, bár a NER dögkeselyűrészlege már elkezdett körözni felettük.

Egyszóval, amikor majd legközelebb a magyarokat tönkretevő brüsszeli szankciókról hallunk, tegyük fel a kérdést legalább magunkban, hogy konkrétan melyikre gondolhatott a költő.

Jó lenne hinni, hogy a kormányalakítás óta eltelt egy év nem csupán Orbán Viktor füllentéseiről és melléfogásairól szólt – de ha mérleget készítünk, nem nagyon szólt másról. Amit egy ellenzéki győzelem esetére beígért – elszabadul az infláció, rosszul járnak a nyugdíjasok, búcsút inthetünk a rezsicsökkentésnek, bezuhan a gazdaság stb. –, az pontról pontra megvalósult. Rendben, a fiainkat még nem vitte háborúba, de már ezerrel verbuválja őket („És te készen állsz?” Mire vajon? A békére?), elfeledkezve arról, hogy ha nekünk, akiket nem támadott meg senki, jogunk van külföldi közreműködéssel erős hadsereget építenünk, akkor hogyan vitathatja el ugyanezt a jogot a támadás alatt álló, részben megszállt Ukrajnától. Közben a külpolitikánk és a szövetségi kapcsolatrendszerünk romokban, az infláció és a hiány az egekben, a gazdaság valahol a pinceszinten, az uniós pénzek meg az ablakban. Szijjártó Péter, aki hivatalosan a magyar diplomácia (!) vezetőjének számít, de egyre inkább néhány NER-cég túlfizetett, állami repülővel magánügyekben repkedő ügynökének látszik, a „nem nagyon szokott érdekelni, hogyan fogadják az álláspontunkat” ars poetica jegyében igyekszik Magyarországnak új barátokat szerezni; hogy milyen eredménnyel, az majd elválik, mindenesetre a régi barátaink elfogytak, viszont lett néhány új ellenségünk (némelyik nemrég még a barátunk volt).

Leginkább az bizonyosodott be, hogy tényleg nincs két magyar elit, csak egy; még csak az sem egyértelmű, hogy pillanatnyilag az első és nem a második sor van a pályán. Az eredményeik semmivel sem meggyőzőbbek: a legmélyebbre zuhanás és a legfájdalmasabb válságmenedzselés ugyanolyan jól megy nekik is, mint a sokszor elátkozott elődeiknek. Hogy mi végre volt a nagy mellény, a „kanyarban előzünk”, az „utolérjük Ausztriát”, az talány. Amíg jól pörgött körülöttünk Európa, s számolatlanul érkezett az ingyenpénz, addig a magyar szekér is eldöcögött, azóta meg állunk a kátyúban, és az állunkig ér az iszap – hát, srácok, erre még az őszödi rém is képes volt (sőt, ő a forint értékét sem felezte meg közben). Varga Juditot hónapok óta nem merik a nyilvánosság elé engedni, amióta tudottá vált, hogy az általa vezetett tárca még a Polt-ügyészségről nézve is jobban hasonlít egy bűnszervezethez, mint egy minisztériumhoz. Pintér Sándornak annyira testhez áll az oktatásügy, hogy akár vissza is ülhetne az iskolapadba, a közoktatásról vallott ismeretei ugyanis úgy 100 éves késésben vannak; Lázár János 1960-ban gyártott V43-asokkal reformálja meg a vasutat, Nagy Márton pedig újraélesztette az Anyag- és Árhivatalt – nyilván ilyesmi járt a főnöke fejében, amikor azzal győzködte a választókat, hogy előremegyünk, nem hátra.

és azóta a zenekar mintha egy másik, a kukából kikotort kottából játszana; olyanból, aminek nemhogy 2008-ban, de már 1988-ban is rég lejárt az ideje.