- Elena Poniatowska: A szürrealista forgatag (Részlet a Leonora című regényből)

Leonora meglepi szeretőjét kulináris képzettségével. Saját kútfőből készített ételeket süt, és teljes magabiztossággal mozog a konyhában. A vendégek is megízlelik fekete szemét és loboncát, fehér karját és vékony combját. Megjelenésében egyfajta ártatlanság és eredetiség rejtőzik, ami kivételessé teszi.
– Kizárt dolog, hogy ennyire naiv legyen, az ő esetében ez az ártatlanság valamiféle perverzió lehet! – mondja Pierre Mabille, a szürrealista orvos, az ősi civilizációk nagy rajongója.
– Ő egy igazi femme enfant – lelkesedik Breton.
Leonora játszik. Bárminemű szándékos provokáció nélkül is vágykeltő a viselkedése, miközben túlságosan intelligens ahhoz, hogy ne venné észre magát. Független és kihívó, ezt az iskolákból való eltanácsolások is alátámasztják – a szürrealisták menten elalélnak tőle. Breton, a szürrealizmus atyja, elbűvölőnek találja.
– A szépséged és a tehetséged teljesen megbabonáz minket. A femme enfant tökéletes példája vagy!
– Én nem vagyok femme enfant! – feleli ingerülten. – Max révén kerültem a társaságba, én nem tartom magam szürrealistának. Vannak nem e világi álmaim és látomásaim, azokat meg is festem és le is írom. De én csupán azt festem meg és írom le, amit érzek.
– Mondj, amit akarsz, számomra akkor is egy „nő-gyermek” vagy, aki az ártatlanságán keresztül kerül közvetlen kapcsolatban a tudatalattijával.
– Ez az egész nők istenítése és magasztalása csupa szemfényvesztés! Látom, hogy a szürrealisták is pont ugyanúgy bánnak a feleségükkel, mint bármelyik átlagos férj. Annak ellenére, hogy az asszonyaitokat „múzsáknak” nevezitek, szerencsétlenek valójában csak takarítják utánatok a klotyót, meg bevetik az ágyat.
Önmagába vetett hite és ösztönös szemtelensége származásában gyökeredzik. Szembeszállt a szüleivel, az apácákkal, az angol királyi udvarral – itt sincs oka alsóbbrendűnek éreznie magát. Ha hagyja, hogy lealacsonyítsák, annak a munkáján is nyoma marad. Senki sem hallott még szürrealista festőnőről. Ami a férfiakban kreativitás, az a nőkben csupán őrület. Leonora minél inkább szembeszegül Bretonnal, annál jobban imponál a férfinak.
– Imádom az angol nőcskédet! Igaz, hogy te hoztad közénk, de a helyét ő maga harcolta ki.
A gyenge nő álcája mögött valójában állatias erő rejlik. Amikor Joan Miró – Max egyik barátja – pénzt nyom a kezébe, és megkéri, hogy hozzon neki cigarettát, Leonora feldühödik:
– Te is képes vagy lemenni, és megvenni magadnak a cigarettádat! – osztja ki Mirót, és visszadobja elé a bankjegyeket.
Man Ray állandóan le akarja fotózni, de Leonora nem hajlandó modellt állni. Ray barátnőjét, Ady Fidelint viszont kedveli, és nem érti, mit lát a nő az amerikai szürrealistában. Picasso egy tipikus spanyol férfi, aki azt hiszi, hogy az összes nő majd belehal az iránta érzett szerelembe. Salvador Dalíval a Rue Fontaine-n, Breton lakásán találkozik először, és eszébe sem jut elpirulni, amikor a férfi azt mondja rá, hogy ő „a legfontosabb női művész”.
A szürrealistáknak van egy titkos folyosójuk a saját boldogságuk felé. A gúnyolódás a leghatásosabb fegyverük. Kíméletlenül kritizálnak, senkit sem mentenek fel, még saját magukat sem. A nevetés gyógyír – még az orvosok is ezt mondják.
Bretont a lázadás vonzza a legjobban. Mindenkiben a vörös-fekete, anarchista zászlót kutatja, és ha valakiben megpillantja lobogni, azonnal fellelkesül. A lázadás erkölcsi értéket hordoz magában. Leonora, fiatalsága ellenére, nem ismer határokat, és már csak az hiányzik, hogy a nyílt utcán engedje ki magából a haragját, ahogy a többiek. Max elmondja neki, hogy Breton a lelke mélyén egyébként magányos farkas, mivel amikor egyik délután igaz vagy hamis?-t játszottak, Éluard megkérdezte tőle, hogy vannak-e barátai, mire Breton azt felelte, hogy „nem, nincsenek, kedves barátom”. Breton beszélgetőpartnereket keres, akikkel a kifulladásig vitázhat. Nyilvános fellépései rendszerint sértegetések áradatával és mindenféle tárgyak – köztük cipők – hajigálásával szoktak végződni. Breton az ópiumtúladagolásban elhunyt Jacques Vachét emlegeti:
– Ő volt az egyetlen igaz barátom.
Vaché számára mások lelkesedése – azon kívül, hogy hangos – visszataszító volt. Amikor Leonora azt mondja Bretonnak, hogy „az érzelgősség a kiégés egyik formája”, akkor Vachéra emlékezteti, és fejet hajt intelligenciája előtt.
A bűvészi illúziókat idéző festővel, René Magritte-tal Leonora kétszer találkozik – a férfi mindkét alkalommal jól öltözött és visszahúzódó. A társaságban azt pletykálják róla, hogy tizenhárom éves volt, amikor anyja öngyilkos lett, és ez a tragédia rányomta bélyegét a személyiségére. Látta, amikor kihúzták anyja holttestét a Sambréból.
– Nem fest annyira jól, mint ahogyan gondolkodik – vélekedik róla Leonora. – Azt mondta, hogy a rossz festményei az igazi ellenségei.
A Szeretők című képén szereplő fátylat állítólag a halott anyját takaró lepel ihlette.
Benjamin Péret elválaszthatatlan Bretontól. Alacsonyabb nála és kopasz, míg Bretonnak szép és dús haja van – Breton nyomában érkezik a találkozókra, anélkül, hogy éreztetné, ő jóval merészebb barátjánál. Két évtizeddel korábban Benjamin volt az első, aki megtámadta az akadémikusokat, a konzervatívokat és a befutottakat. Annyira sértő szavakkal illette Maurice Barrést, hogy nemcsak az önelégült gondolkodókat sikerült megbántania, de még a dadaistákat is. Anatole France temetésén Péret és a barátai Louis Aragon pamfletjét osztogatták, amely arra buzdította a gyászolókat, hogy pofozzák fel a holttestet. A sajtó „sakáloknak” nevezte őket. Egy tüntetésen gázmaszkban és német egyenruhában jelent meg, majd azt skandálta:
– Éljen Franciaország! Éljen a sült krumpli!
A hivatalos eseményekre általában egy zacskónyi paradicsommal, káposztával és tojással érkezik, amelyekkel egészen precízen tud célozni.
Breton ellenzi a Péret vezette hipnoterápiákat, mert évekkel korábban néhány eset kis híján tragédiába fúlt. Minden egyes ülés után egyre nehezebb volt felébreszteni René Crevelt, aki állandóan meg akarta ölni magát – és végül meg is tette –, egyszer pedig Robert Desnos késsel kergette Paul Éluard-t. Kizárt dolog, hogy Max és Leonora hipnózisnak vessék alá magukat; Ernst így dicsekszik:
– Mi ehhez túlságosan elmések vagyunk.
A társaságban Leonora ül Breton mellett; André túlélte az első világháború borzalmait, és orvosként súlyosan depressziós betegekkel foglalkozott. Hirtelen haragú és kontrollmániás, de Leonora mellett szelíd oroszlánná változik, akinek akár a sörényét is cirógathatná.
Man Ray mindenáron le akarja fotózni. Leonora továbbra is visszautasítja. Max figyelmezteti:
– Nagyon kegyetlen ember; képes lesz megölni téged, amiért ellenállsz neki.
– Hát akkor öljön!
– André – mondja Leonora –, szerintem itt senki sem az én világomból való. Néha még örülök is ennek, de máskor meg rettegek, hogy teljesen megbolondulok.
– Az őrülettől való félelem az utolsó akadály, amelyen túl kell lépned. A sérült elme sokkal, de sokkal jobb, mint az egészséges. A kínokat átélt elme kreatív. Tizennyolc éve, amikor Soupault, Aragon és én visszatértünk a háborúból, azon aggódtunk, hogy milyen hatással lesz az a sok tragédia az elménkre, aztán rájöttünk, hogy a művészetben alkalmazott gépiesség nemcsak gyógyítja, hanem kreatívvá is teszi az embert.
– Az a baj, hogy engem logikára tanítottak.
– Engem meg még nálad is jobban, kicsi Leo­nora, mivel francia vagyok, és orvos. Te inkább Nadjára hasonlítasz; gazdag vagy, angol és önkényes, és ezért irracionális.
Leonorának fogalma sincs, ki az a Nadja. Jacqueline Lamba, Breton felesége félbeszakítja:
– Nekem is azzal jött, hogy én vagyok az ő Nadjája, mégsem mutat be másoknak festőként. Nadját végül diliházba dugta, és a kisujját sem mozdította, hogy megmentse.
– Azt mondasz, amit csak akarsz, a férjed jó ember.
– Igen, jó ember, de én gondoskodom a lakásunkról, én fogadom a barátait, és nekem kell kiüríteni a hamutálat a nap végén.
Breton és a felesége a Rue Fontaine 42. alatt laknak, és a férfinak elképesztő afrikai és óceániai gyűjteménye van. A kubai Wilfredo Lam azt mondja neki:
– Én is része lehetnék a gyűjteményednek.
– Először fesd meg a saját totemeidet, maszkjaidat, a kubai származásod mibenlétét.
Ernst divatos, nagyvilági férfi, és új barátnője – bájos és jó családból származó angol létére – csak még kozmopolitábbá teszi. Marcel Rochas divattervező áthívja őket vendégségbe, és amikor Leonora megkérdezi, mit vegyen fel, Maria de Gramont hercegnő azt feleli:
– Kicsikém, a te természetes szépséged bőven megteszi.
Leonora szó szerint veszi a tanácsot, és egy lepedőbe bugyolálva jelenik meg. Az este csúcspontján, tánc közben hagyja, hogy rögtönzött tógája lecsússzon róla, és ott áll meztelenül mindenki előtt. Abban a pillanatban Abban a pillanatban kirakják őket.
                                                                            Greilinger Szonja fordítása