Fidesz;nemzeti együttműködés rendszere;

2013-10-05 11:00:00

A NER fenntarthatósága

Az egyre szélesebb körben elfogadott tézis szerint a 2014-es választás eredménye határozza majd meg a Nemzeti Együttműködés Rendszerének fenntarthatóságát. Eszerint a választás tétje nem pusztán az, hogy a második Orbán-kormány megy vagy marad, hanem az, hogy Orbán rendszere bebetonozhatóvá válik-e, vagy sem.

Ahogy egy korább írásomban (A NER korlátai, Népszava, 2013. március 30.) már utaltam rá, ez a tézis vitatható. Egyrészt azért, mert a kormányoldal újabb választási győzelme sem szüntetheti meg magát a politikát: a Fidesz által létrehozott rendszer a mindenkori politikai erőviszonyoktól függően támadható és akár változtatható is marad. Hiába igaz, hogy egy kormánypárti győzelem esetén elvileg minden 2010 és 2014 közötti intézkedés választói megerősítést kapna, ez nem feltétlenül jelent hosszú időre szóló legitimációt, a társadalmi környezet ugyanis nagyon gyorsan képes változni.

Kinek az ellenzéke?

Azt is látni kell, hogy éppen a politika esetlegességére és kiszámíthatatlanságára a Fidesznek mindig csak egyetlen válasza van: a túlfeszített háborús logika, amellyel táborát összetartja. A párt politikai stratégiája 2002 óta arra épül, hogy miközben önmagát a nemzettel azonosítja, a politikai ellenoldalt az ország érdeke ellen dolgozó ellenségnek kiáltja ki, így legalábbis a saját táborával elhiteti, hogy minden a Fidesz politikájával szemben megfogalmazott kritika egyben a haza ellen indított támadás is.

A kormánypárt politikusainak Alaptörvénnyel kapcsolatos érvelését is ez a logika jellemzi. Orbán Viktor hazai és nemzetközi szinten általában vagy a nemzeti-keresztény és internacionalista-szekuláris világnézet konfliktusának keretében, vagy a válságkezelés sajátosan magyar, antiliberális modelljeként írja le saját politikai törekvéseit és rendszerét, ezzel elemeli a vitát a konkrét bírálatoktól, amelyekre persze nem tud válaszolni, hanem ellentámadásba lendül.

A fenti érvelési kereteken belül a kormányfő és nyomában a fideszes politikusok, a következő konkrét kritikákat fogalmazzák meg a rendszert érő bírálatokkal szemben. (1) Nem a kormányt és az általa létrehozott politikai rendszert, hanem Magyarországot támadják. (2) A magyar kormányt és az új alkotmányt csak a nemzetközi baloldal, a liberálisok, valamint a zöldek támadják, a jobboldal nem. Az Európai Bizottság néppárti tagjai (pl. Barroso, Reding) pedig csak a bizottsági elnökválasztásra készülnek, és így akarják megnyerni a baloldaliak szavazatát. (3) A magyar kormánnyal szemben felhozott érvek nem tényeken alapulnak, a bírálók felkészületlenek vagy tévednek. (4) A bírálók csak úgy tesznek, mintha a magyar alkotmányt támadnák, valójában viszont az fáj nekik, hogy az ő országukhoz tartozó nagy nemzetközi cégeket, bankokat megadóztatták Magyarországon, vagy hogy rezsicsökkentést hajtott végre a magyar kabinet. (5) A kormány "megvédi" az országot és a "magyar embereket". Összességében a kormány érvelése a belpolitikai küzdelmek szintjén hatásos, mivel kvázi-ellenzéki pozíciót foglal el a nemzetközi színtéren: a Fidesz "szabadságharcos" önpozicionálása miatt rendszerellenzékinek, az "áldozati" Magyarország védelmezőjének állítja be magát. A Fidesz rendszerével szemben állók pedig nehezen tudnak erre az ellentámadásra reagálni, innentől kezdve nekik kell védekezniük és magyarázkodniuk.

Ami azonban jó a napi politikai küzdelemben, az nem feltétlenül kedvező a rendszer konszolidációjára nézve. A hosszú távú fenntarthatóságot nem szolgálják a háborús üzenetek, az összeesküvés-elméletek és az alkotmányos szintre emelt populista intézkedések. A túlságosan hosszúra nyújtott rendkívüli állapot, vagy háborús helyzet, nem kedvez semmilyen politikai berendezkedésnek, az sem véletlen, hogy az alkotmányokat ilyen helyzetekben ideiglenesen felfüggesztik. Ráadásul ez hosszabb távon nem jó a politikai többség fenntartásának sem, hiszen - ahogy Tölgyessy Péter fogalmazta meg nemrég - "a Fidesz-rendszernek az a fő gyengéje, hogy nem ad táborán kívül senki másnak kellő helyet. ... Valaki vagy beáll a Fidesz hierarchikus főkutya-alkutya rendszerébe, vagy jó eséllyel az egész Fidesz-rendszer ellenzéke lesz. Így azonban bajosan lehet tartósan konszolidálni, megszilárdítani Orbán Viktor rendszerét." Tudják ezt a kormányoldalon is, időnként mintha kísérletet tennének a saját politikai logikájukból való kilépésre.

Csínján a "forradalommal"


Az elmúlt hetekben például Orbán Viktor két olyan önellentmondásos kijelentést is tett, amelyek több figyelmet érdemeltek volna a véleményformálók részéről. A miniszterelnök Magyarország tiszteletbeli konzuljainak V. konferenciáján úgy fogalmazott "A forradalom dubiózus kifejezés, csínján kell vele bánni. A kétharmados többséget sem interpretáltuk forradalomként, habár egyébként ez történetileg indokolt lett volna.". Nem sokkal később pedig a Fidesz képviselőcsoportjának azon javaslatára, miszerint az alkotmányban kellene megvédeni a szocialistáktól a rezsicsökkentést, Orbán Viktor azt mondta, hogy bár van kétharmados reflex benne is, képviselőtársaiban is, az ő európai jogász szemlélete nem engedi, hogy az "egészséges árszabási dolgokat" is kétharmados törvényekben rögzítsék.

Ezekben a kijelentésekben nem csupán az az érdekes, hogy a kormányfő saját korábbi szavainak mond ellent, ennél fontosabb, hogy egy konszolidált viszonyok között működő politikai berendezkedés igényét fogalmazza meg. Jelenleg ugyanis nincs ilyen, és ha nem lehet legalább valamelyest visszalépni a háborús szituációból, akkor nem is alakulhat ki. Márpedig a választási kampány miatt erre most nincs lehetőség. Orbán Viktor legutóbbi kötcsei beszédében már meg is hirdette, hogy "a választás tétje a posztkommunista rendszer legyőzése lesz". A választások után pedig azért kell majd új ellenséget találni, mert győzelme esetén a Fidesz politikusai nem mutogathatnak már a közvetlen elődökre, magukra maradnak saját négyéves kormányzásuk terhével. Hogy ez mit jelent? Arra emlékezhetnek Gyurcsány Ferenc kormányzásának második ciklusából. Talán nem véletlen, hogy éppen ezért az elmúlt időszakban a Fidesz által megkonstruált "ellenség" egyre elvontabb és személytelenebb lett, a párt "az elmúlt nyolc év" bűneinek napirenden tartásától eljutott a Magyarországra rontó nemzetközi összeesküvés, a "megalvadt struktúrák" és a "posztkommunizmus" legyőzésnek vágyáig. Egyáltalán nem evidens azonban, hogy mindez a Fidesz második kormányzati ciklusában is olyan hatékonyan működne, mint az elsőben.

Nagy ára lehet


Tehát egy következő választáson aratott kormánypárti győzelem nem vezet automatikusan a Fidesz rendszerének bebetonozásához. Ennek esélye éppúgy a politikai erőviszonyoktól és teljesítményektől függ majd, mint jelenleg.
Persze pusztán kampány- és mozgósítási szempontból érthető, ha az ellenzéki pártok azzal kívánnak minél nagyobb súlyt adni a 2014-es választásnak, hogy a cikk elején szereplő tézist közvetítik saját támogatóiknak. Hosszabb távon azonban nagy ára lehet ennek a kommunikációs iránynak. Egy esetleges kormánypárti győzelem esetén ugyanis a Fidesz politikusai könnyedén hivatkozhatnak majd az ellenzéknek azokra a jelenlegi üzeneteire, amelyek szerint a választók magát a rendszert konszolidálhatják a szavazáson. Ha ez megtörténik, hogyan fog az ellenzék tovább érvelni a Fidesz politikai berendezkedése ellen?
Lehet, hogy az ellenzéknek érdemesebb és hitelesebb volna ehelyett éppen a rendszer konszolidálhatatlanságára és az ebből fakadó társadalmi károkra felhívni a figyelmet. Arra, hogy vajon milyen jövőt tartogat a választók számára egy olyan berendezkedés, amely hosszabb távon - társadalmi és gazdasági alapjait tekintve is - fenntarthatatlan.

(A szerző Political Capital vezető elemzője)