A Cannes-ban versenyző filmek azt üzenik: nagy baj van Európában

Széthulló családok, mindennapi egzisztenciális és morális küzdelmek állnak az alkotások fókuszában.

Eric Rohmer rendező mondta: minden fikciós mű dokumentumfilm is egyben. Elnézve az idei cannes-i versenyprogram eddigi legerősebb műveit, mindenképpen megerősíteni tudom az állítást, hiszen szuperrealista filmek igen erősen üzennek nekünk, hogy baj van a világgal. A első ilyen bombasztikus mű az elsőfilmes, effektíve autodidakta mali származású francia rendező, Ladj Ly Nyomorultak című munkája volt, mely csupán annyiban van közös nevezőn Victor Hugo klasszikus regényével, hogy Montfermeil-ben játszódik és ebben a városban tizenkilencedik században, ahol most is főleg számkivetettek élnek. A film alapját valós események szolgáltatják: 2008-ban a rendező lefilmezte, ahogy francia rendőrök bántalmaztak bevándorló gyerekeket mire a rendőrök megkeresték és azt ajánlották neki, hogy jobban teszi, ha hallgat. Később mégis nyilvánosságra került a sztori, Ly pedig kissé modernizálva most filmen is elmesélte. De ennél sokkal fontosabb, hogy a Nyomorultak az első olyan film, mely autentikusan mutatja be a francia elő- és külvárosok összetett társadalmát, az afrikai, cigány és arab kultúrákat a „fehér” Európában, úgy, hogy egy pattanásig feszült drámát látunk. A francia sajtó szerint olyan szintű kultfilmmel van dolgunk, mely Mathieu Kassowitz Gyűlölet című művéhez hasonló jelentőséggel bír majd az évek során. Ebben nyilván az is benne van, hogy a Nyomorultakban a rendőrök gumilövedékkel lőnek fejbe egy fiatal arab gyermeket. A hangsúly pedig a gumilövedéken van: a sárga mellényes tüntetők között már több mint embernek lőtték ki a szemét a francia rendőrök és indult ez ügyben vizsgálat. Egyszóval: a Nyomorultak olyan film, mely elementáris erővel és radikálisan frissen reagál társadalmi problémákra, Cannes meg azért fesztivál, hogy párbeszédet generáljon a szőnyeg alá söpört témákról.

Mindazonáltal nem kell feltétlenül fiatalnak lenni ahhoz, hogy egy európai filmes érzékeny és aktuális témát dolgozzon fel, ezt bizonyította a nyolcvankét éves Ken Loach, aki legújabb, Sorry We Missed You című alkotásában nem tesz mást, csupán egy széthulló családot ábrázol. Ez főleg azért következik be, mert Ricky, az önfeláldozó apa belép egy csomagküldő céghez sofőrnek, saját kocsival, egyéni vállalkozóként. Magyarországon is mindenki tudja, mit is jelent önfoglalkoztatottnak lenni, amikor te vagy a saját főnököd, illetve, pontosabban mondva rabszolgatartód. Miközben Ricky eleinte örül a lehetőségnek, de amikor a napi tizennégy óra munka miatt felesége és gyermekeivel szemben egyre nagyobb feszültséget érez. Egyértelmű a következmények sora, miközben Ricky annyit sem keres, hogy jobb életet éljenek, tulajdonképpen ideje sem lesz a családjára. Loach nagyon érzi, hogyan kell hatásosan és érzelmekkel elmesélni mi lesz a munkából élő emberekkel, ha a kapitalizmus a profitot helyezi az emberi értékek fölé. Korábbi, Arany Pálmával elismert filmje, az Én, Daniel Blake is már erős darab volt, az új filmje még erősebb is, így az a kérdés, milyen díjat fog behúzni a veterán filmes. Nem mellékesen Loach a Daniel Blake forgatása alatt talált rá a „témára”, amikor az ételbankokban forgattak: olyan emberekkel találkozott és beszélt, akik ugyan dolgoztak, de ennek ellenére nem tudják eltartani a családjukat. Szavai szerint a brit kormány megszámlálhatatlan hibái közül a legsúlyosabb, amikor a szavazóikat eladták a tőkéseknek.