Orbán;Karmelita kolostor;

2019-01-02 09:04:00

A „köztársaság” arisztokráciája

A kormányfő és a miniszterelnökség az újévet a budai Várban, az egykori Karmelita kolostorban kezdi. Mit takar az „arisztokratikus tündejáték” parfümfelhője?

1. Az épület. A hivatalos felvételeket - fényképezni a sajtónak nem volt módja – a laikus szemével nézve a felújítással, illetve az új épület megtervezésével megbízott Zoboki Gábor építész kiváló szakmai munkát végzett.

2. A közjog. Köztársaságban sem a köztársasági elnöknek, sem a parlamentnek felelősséggel tartozó végrehajtó hatalomnak (a kormánynak és fejének) semmi keresnivalója nincs a népképviseletnek helyet adó épületben. A fizikai (térbeli) elválasztás "csak" gyakorlati következménye a hatalmi ágak elméleti megosztásának, kifejezése a képviselők függetlenségének. (Érdekes, hogy a miniszterelnökség költözése nagyobb vihart kavar, mint a házelnök épülő sokmilliárdos rezidenciája, pedig neki meg éppen a Házban a helye.)

A kormányfő és a Miniszterelnökség költözése tehát indokolt volna. Azért a feltételes mód, mert magyar parlamentarizmus nincs, annak csak kulisszái léteznek. A népképviseletet maga a végrehajtó hatalom számolta fel, a törvényeket a kormány(fő) akarata szerint a mamelukok egyéni javaslatai nyomán szavazza meg a Ház kétes eredetű politikai többsége, a politikai kisebbséget megfosztották alkotmányos jogainak gyakorlásától, vagy korlátozzák ebben. Miután pedig a törvényhozó és a végrehajtó hatalom szétválasztása nem létezik, azok fizikai elkülönítése is csak a megtagadott köztársaság nejlon-arisztokráciájának színjátéka.

3. A pénz. A hatalom nem tartotta érdemesnek tájékoztatni a közönséget, mibe került a kolostor felújítása, kibővítése, berendezése. Az arisztokrata lét mímelése sem olcsó, ám a felháborodás oka az arányokban rejlik. Abban az országban ugyanis, ahol olyan jövedelmi és életmódbeli különbségek vannak, mint Magyarországon, ahol ily mértékben lepusztult minden közszolgáltatás, amiért az állam, a közhatalom felel, képtelenség józanul megítélni, elfogadni az egyetlen emberre költött közmilliárdokat. Másfelől: indokolt, hogy a közhatalom kapjon előkelő helyet, de a mai kormányzati teljesítmény nem érdemel pompát. A közönség jobban méltányolná az elegáns aszketizmust máshol, semmint a rongyrázást itt.

4. Szimbólumok. A közgondolkodás – érthetően, de oktalanul – a Várat a királyi palotával azonosítja, pedig a kormányfő nem a palotába költözik. A hatalom látszólag nem foglalkozik e szimbolikával, de – mint minden autoriter társa – kényszeresen megteremti azokat a fizikai helyeket – a nemzeti dohányboltoktól a Sándor-palotán át, a kormányfői kolostorig -, amelyeket szinte ráerőltet a társadalmi ellenzékre, ahol aztán kiélheti utcára kergetett, kriminalizálható dühét. Amíg ugyanis helyszíneket keres, hogy indulatait levezesse, nem ismeri fel, hogy „csak” a parlamentet kell visszavennie, hogy a hatalmat - nem csak szimbolikusan - megdöntse. 

A düh bölcsessége óvjon meg mindent, amit bárki, bárhol felépített. A Várban is. Ahol közpénzen vásárolt magánpompát találhat a hatalom, kiérdemelt nyugalmat azonban aligha.