Az EU-ról illúziók nélkül - interjú Böröcz Józseffel

Publikálás dátuma
2019.04.21. 07:25

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
A magyar kormány abszolút nem EU-ellenes, csak polgári jogok nélküli, neoliberális europiacot szeretne, minden más területen korlátozatlan nemzetállami – sőt miniszterelnöki – szuverenitással. Interjú Böröcz Józseffel, a Rutgers Egyetem (USA) professzorával.
Irány az Európai Egyesült Államok – üzeni a balliberális ellenzék. Ezzel szemben egy kormánykorifeus szerint az Európai Unió (EU) biztonsági kockázat Magyarország számára. Ön hogy látja?
Nem vagyok politikus, nem tisztem ilyen megszólalásokat kommentálni. Annyit azonban történeti szociológusként megjegyeznék, hogy az EU eddigi integrációs folyamatai – az egységes piac és jogrend, az euró, mint közös fizetőeszköz, vagy az átjárható államhatárok – mind a nemzetekfelettiség irányába mutatnak. Erről persze hallani sem akar az európai szélsőjobb, köztük a magyar kormánypárt. Befolyásukat, hatalmukat féltve irtóznak minden újabb hatalomátadástól.

Mindeközben a magyar közvélemény nem igazán tud valós képet formálni az Unióról, amiben bizonyára közrejátszik a Brüsszelt kárhoztató propaganda. 
A karikatúraszerűen vulgáris, egyoldalúan EU-ellenes kormányretorikán túl fokozza a zavarodottságot, hogy az EU fura szerzet: államként jelenik meg, holott nem az. Van zászlaja, himnusza, elnöke, követségeket tart fenn és sokféleképpen, mondhatnám Janus-arccal lép fel a világpolitika porondján. A 28 tagállam külön-külön szavaz az ENSZ-ben, de ha érdekük úgy kívánja, az uniós csapat tagjaiként sorakoznak például a világkereskedelmi körtárgyalásokon. Zavarba ejtő lehet az is, hogy a brüsszeli irányító központ főigazgatóságai miniszteriális szervezetekre emlékeztetnek, miközben „alattuk” szinte teljesen hiányzik a végrehajtó apparátus. A közhatalmi teendőket szerződéses alapon a tagállamok hivatalai látják el, vagy éppen más nemzetközi intézményekre testálják. Ez utóbbira markáns példa, hogy a katonai stratégia, a védelem jó részét kiszervezték a NATO-ba. Mindennek eredményeként az államhatalmi működésre fordított uniós büdzsé aránya a tagországok együttes hazai össztermékének (GDP) kevesebb mint 1 százaléka, míg a világ összes modern állama, így az uniós országok esetében ez minimum 30 százalék. Az EU – mint egyfajta fővállalkozó – létrejöttétől kezdve arra törekedett, hogy összerendezze, maga alá rendelje a tagok részérdekeit. Erejének egyik forrása a tagállamok összsúlya – az EU ezáltal válik tényezővé a globális versenyben.

Erre mondják: nagy ötlet. Fennkölten úgy szoktak fogalmazni, történelmi léptékű az a teljesítmény, hogy az EU mára eljutott a mélyreható integrációig, a világkereskedelem éllovasa, s ennek is köszönhető, hogy már több mint 70 éve béke honol a kontinensen. Ez minden pénzt megér.
A nyugat-európai nagytőkének mindenképpen. Az sem vitás, hogy az EU állampolgárai, benne a magyarok, szintén részesülnek Unió biztosította előnyökben: szinte korlátok nélkül élhetnek, dolgozhatnak, tanulhatnak, üzleti tevékenységet végezhetnek a tagországokban, feltéve, ha megengedhetik maguknak. Ám egyéb, némileg összetettebb ügyek – így a termeléskihelyezés, a tőkebefektetés és a profitkivitel, a piacszervezés, illetve a társadalmi jólét és jövedelemelosztás – tekintetében már jóval egyenlőtlenebb módon oszlanak el az előnyök és a hátrányok, főként a legutóbb felvett kelet-közép-európai tagállamok, köztük Magyarország esetében. Itthoni tapasztalat, hogy a fejlettebb tagokhoz mért hátrány az óriási közvetlen uniós tőkebefektetések, valamint a szubvenciók és a külföldön dolgozó állampolgárok hazaküldött megtakarításai ellenére sem csökken.

Könyvében keményen fogalmaz: az EU nem a jóság megtestesülése, hanem az elitek paktuma. Hogyan jutott erre a megállapításra?
Társadalomtudósként az a feladatom, hogy a világ komplexitását elemezzem. Természetesen engem is felháborít a politikai és gazdasági bűnözés, a szociális igazságtalanságok minden formája. Látni kell azonban, hogy az EU nem „a jó birodalma” (sem a „rosszé”), hanem geopolitikai és a tőkemegtérülési logikával, racionálisan kialakított, globális érdekérvényesítő szervezet. Nem az a célja, hogy bennünket, vagy bárki mást „felemeljen”. Amikor belevágtam az EU tanulmányozásába, legfőképpen az foglalkoztatott: miképpen volt lehetséges, hogy a nyugat-európai nemzetállamok – mindenekelőtt a két rivális, a francia és a német – évszázados háborúskodás után egyszer csak leültek és létrehoztak egy olyan szervezetet, amelyben hajlandóak jórészt lemondani államiságuk legféltettebb kincséről, szuverenitásukról. Globális nézőpontból az is szembetűnő, hogy a hat alapító ország között többségben voltak az európai gyarmattartók, azok a társadalmak, melyek a XVI. századtól a világ Európán kívüli részének nagy többségét uralmuk alá hajtották. Nagy-Britannia, Spanyolország és Portugália későbbi felvételével azután lényegében teljessé vált ez a lista. Közismert, hogy a gyarmattartó társadalmak történelmi „sikerei” – az életminőség ugrásszerű javulása, a technikai haladás, az élettartam meredek növekedése – nagyrészt a világ leigázott térségeinek kiszipolyozásával, politikai, emberi jogaik lábbal tiprásával ment végbe, vadul rasszista ideológiai keretben. Gazdasági értelemben Kína, az indiai szubkontinens és az afrikai térség volt e folyamat legnagyobb áldozata, jóllehet a kapitalizmus előtti időkben meghatározó szerepet játszottak a globális értéktermelésben és a kereskedelemben, jóval fontosabbak voltak, mint a fölöttébb „elmaradott”, marginális helyzetű Nyugat-Európa. A kolonializmus nyers válfajainak mára jórészt vége, ám a gyarmati múltból örökölt függőségi viszonyok tovább élnek, s azok mai haszonélvezői nagyrészt az EU-ban, az EU védőszárnyai alatt léteznek.

Ha jól értem, azt állítja, hogy az Unió a tőkés világrend szüleménye, ma is zajlik a késhegyre menő verseny, csak éppen civilizáltan, a kapitalizmus liberális játékszabályai szerint?
Az EU – csakúgy, mint riválisai – saját tőkés osztályai érdekét képviselő szervezet, nem jótékonyságra találták ki. Küzdelem folyik a globális erőforrásokért, a hatalomért és a befolyási övezetekért – mégpedig globális méretekben. E versenyben az elmúlt harminc év folyamán szenzációs felfutást produkáló Kína, valamint az EU és az USA egyaránt 20-20 százalék körüli részesedésnél tart a világ-GDP-n belüli arányt tekintve. Kína az 1820 előtti időszakban évezredekig a világtermelés negyedét-harmadát adta. ”Szegény ország” csak 150-160 évig volt, mai sikere lényegében nem más, mint visszatérés a történelmen átívelő helyére. Ebben az értelemben Kína felfutása megállíthatatlan, s ez a világ mai szerkezeti átalakulásának lényege. Az új világrendért folyó versenyfutásban a nyugat-európai multinacionális tőke, s annak globális képviselője, az EU nyilván nem óhajt lemaradni. E játszmában az EU egyik újítása, hogy sikerült elhitetnie, maga a megtestesült Jóság. Kialakulni látszik egy olyan szereposztás, melyben az USA a világ csendőre, az Unió pedig az erőszakmentesség angyala volna – holott ez így messze nem igaz. A NATO-ban például az amerikaiak mellett tevékenyen részt vesznek az európaiak, az amerikai hadigépezet pedig a nyugat-európai tőke érdekeit is képviseli.

De hát az EU demokratikus szervezet, a döntéshozatal széles alapokon nyugszik, abba bevonják az uniós polgárt, s az imént fejtegette, hogy az Unió sikeresen tudja harmonizálni a részérdekeket. Miért mondja, hogy az állam és a tőke jegyesek, a nyugat-európai multik is éppen olyan üzleti technikákat követnek, mint elődeik a gyarmati korban?
A centrumországok egy részében a tőke ma már különösebb tiltakozás nélkül elfogadja, hogy profitja egy részét az állam visszaforgassa a társadalomba, amiért olyan munkásosztályt kap cserébe, amely egészséges, jól képzett, fegyelmezett, megfogja a munka végét, s ritkán sztrájkol. Ám a távolabbi végeken ugyanez a nyugat-európai tőke kevésbé szívbajos. Nem kell messzire menni, vegyük a magyarországi rabszolgatörvényt. A kormány – amely vad nacionalista és EU-szapuló retorikával nyeri a választásokat – elképesztő nyíltsággal szolgálja a befektető nyugati nagytőke érdekeit a magyar társadalommal szemben. Föl sem merül, hogy a nyugat-schengeni tőke kelet-közép-európai profitjának meghatározott részét visszaforgassák a helyi társadalomba. Vajon miért nem?

Nem gondolja, hogy a kormány unióellenessége ellenére a félperifériás Magyarország EU-tagsága révén közelebb kerülhet a nyugat-európai centrumhoz? Emelkedetten: kompország végre kiköthet a túlsó parton?
A magyar kormány abszolút nem EU-ellenes, csak polgári jogok nélküli, neoliberális europiacot szeretne, minden más területen korlátozatlan nemzetállami – sőt miniszterelnöki – szuverenitással. Ami az utolérés metaforáját illeti, nagyon szép, csak az a baj vele, hogy értelmetlen a mi helyzetünkben. Magyarország egy főre jutó nemzeti jövedelme hosszú időkre visszatekintve a világátlag 120-140 százalékos sávjában mozog. Hozzáteszem, higgadt mérlegelés alapján arra kell jutnunk: a tartósan a világátlag feletti magyar jövedelemszint nem is olyan rossz teljesítmény – a világ lakosságának kétharmada összetenné érte a kezét. A nagyvilágban egyébként ritka kivétel az olyasfajta „utolérés”, mint amiről a kelet-közép-európai társadalmak álmodoznak. Szerintem Magyarország bajai nem a bruttó nemzeti jövedelem szintjével, hanem az egyenlőtlen elosztási viszonyokkal függnek össze. Persze pár százalékkal a GDP is bővülhetne, de ennek hatása elenyészik amellett, hogyan osztjuk el a megtermelt jövedelmeket. Miképpen érjük el, hogy a közszféra a társadalmat szolgálja, hogy jobb legyen a szociális ellátás, a kórház, az iskola, s a mai leszakadtak is jobban részesüljenek a javakból. Állítom, már ma is van az országban annyi bruttó nemzeti jövedelem, hogy szépen, jól, kiszámíthatóan éljen a társadalom. Amíg azonban a közszolgálati funkciókat a profitelvű magántőkének szervezi ki az állam, és még ezen is profit keletkezik, amit egy szűk, kormányközeli csapat, illetve a nyugat-schengeni transznacionális tőke fölöz le, minden, az EU-tagságból fakadó, mérsékelt versenyelőnyünk elenyészik.

Utópista realizmus

Mi lenne, ha létrejönne egy olyan globális elosztási rendszer, amelyben a gazdagabb államok kötelesek lennének több pénzt betenni a világ szegény országait felemelő alapba? Böröcz József e kérdésről elmélkedve arra jut: a módosabb országok életszínvonala nem csökkenne vészesen, sőt az infrastrukturális fejlesztésekből még hasznot is húzhatnának, viszont a világ nyomorult társadalmainak életkörülményei, lehetőségei sokat javulnának. „Gondolatkísérlet a globális elosztásról” című 2005-ös írása emlékeztet, hogy az ENSZ égisze alatt már többször meghirdették a szegénység elleni küzdelmet, de a programokból vajmi kevés vált valóra. Böröcz azonban fontos politikai állásfoglalásként értékeli, hogy a vonatkozó ENSZ-dokumentumok az egyenlőtlenségekben jelölik meg a nyomor fő kiváltó okát. A szociológus számításai szerint a leggazdagabb államok 420-szor akkora átlagjövedelmet biztosítanak polgáraiknak, mint a legszegényebbek, utóbbiaknál az egy főre jutó jövedelem a világátlag 2-7 százaléka. Ha a nemzetközi közösség bevezetne egy olyan államközi jövedelem-elosztó rendszert, amely csökkenteni tudná a szakadékszerű különbségeket, az meglepő eredményeket hozna. Böröcz állítja: a gazdag, finanszírozó társadalmakban az átlagjövedelmek csökkenése nem okozná az életfeltételek társadalmi szinten kezelhetetlen összeomlását, ugyanakkor a mélyszegények világában az életminőség látványosan javulna. A születéskor várható élettartam pl. a jelenlegi 34,5-52,5 évről 70-re, az írni-olvasni tudók száma pedig 40-200 százalékkal ugrana feljebb. Mindez valóságos erőforrás-robbanást eredményezne a világ népességének nagyobb részét kitevő szegény régiókban. Többen léphetnének a munkaerő-piacra, növekedhetne a vállalkozási készség és a kreativitás, könnyebben lehetne kezelni a társadalmi konfliktusokat. Böröcz szerint érdemes lenne elgondolkodni, „vajon a nemzetközi közösség, képes-e, hajlandó-e arra, hogy az egyenlőtlenségek legkülönfélébb rafinált formáinak létrehozatala, fenntartása és állandó újratermelése helyett azok hosszú távon átgondolt csökkentésére törekedjen”. Úgy véli, egy ilyen újraelosztó rendszer az emberiség előtt álló nagy kihívások egyike.

Böröcz József

A 63 éves szociológus az amerikai Rutgers Egyetem (New Jersey) szociológiai tanszékének egyetemi tanára, a Budapesti Corvinus Egyetem kutatóprofesszora. Egyetemi tanulmányait Debrecenben kezdte, doktori címét a baltimore-i Johns Hopkins Egyetemen szerezte, 2004 óta az MTA doktora. Globális történeti kérdésekkel foglalkozik, a világrendszer-szociológia vezető tudósainak egyike. Munkássága Magyarország, Kelet-Közép-Európa és Európa globális pozíciójának meghatározására, s ezen át a világ átalakulási tendenciáinak megértésére irányul. Tudományos teljesítményéért 2005-ben lovagkeresztet kapott, amit Bayer Zsolt későbbi, hasonló kitüntetése miatt visszaadott. 2006-ban megkapta a belgiumi Ghenti Egyetem Immanuel Wallersteinről elnevezett Globális Etika-díját. Számos tanulmány szerzője, magyarul legutóbb Hasított fa (2017) címen válogatás-kötete, illetve Az EU és a világ (2018) címmel monográfiája jelent meg. 

Hargitai Miklós: Böjti szelek

Publikálás dátuma
2019.04.20. 19:45
MARABU RAJZA
Abban az évben derült ki (később, visszaemlékezve majd így fogjuk mondani), amikor leégett a Notre Dame: Magyarország olyan keresztény ország, ahol a kormánypárt jászsági senki-helyettese azzal fejezi ki szeretetét cigány felebarátja iránt, hogy bezárja egy kazánba, és megfenyegeti, hogy alágyújt. Aztán amikor a média rákérdez, úgy hárítja el az érdeklődést: „böjtben nem nyilatkozom”.

A "lopakodó iszlám jele"?

A nagyböjti időszak nem ennyire válogatós: nemhogy egy megtévedt politikus bűnbánó nyilatkozata, de amint az látható volt, a párizsi főszékesegyház födémének porrá égése is belefér. Mi magunk - bár itt élünk közöttük -, nem tudhatjuk, hogy az Orbán-hit követői mennyire járatosak a keresztény szokásokban (nemrég az egyik hangadójuk a böjti lepellel letakart feszületet a lopakodó iszlám jelének vélte); talán a kedvükért, meg a szekuláris többség tájékoztatása végett is érdemes néhány alapvető tényt és összefüggést föleleveníteni.
Például azt, hogy állatkísérletekben az embert leggyakrabban helyettesítő patkányok életét egyetlen módon sikerült szignifikánsan meghosszabbítani: ha hetente egy napig nem adtak nekik enni. A böjtölés jótékony hatásai nagyjából azóta ismertek, mióta az emberi társadalom túllépett azon a fejlődési szinten, hogy az éhenhalás elkerülése végett folyamatosan gyűjtögetnie és táplálkoznia kelljen. Ez, hogy tovább merüljünk a szórakoztató embertanban, akkoriban lehetett, amikor rászoktunk a dögevésre. (A sokféle uralkodó elmélet egyike szerint a bolygót a trópusoktól távolodva benépesítő ember a hideg évszakot kezdetben, amíg meg nem tanult vadászni, nem tudta volna átvészelni a dögevés nélkül. Később az első zsákmányállatokat sem volt mivel tartósítani: addig faltak belőlük elődeink, amíg a gyomruk bírta, és utána ott emésztettek és koplaltak a csupaszra rágott csontok mellett, ugyanúgy, ahogyan az oroszlánok is teszik, egészen addig, amíg csak az éhség újra rá nem vette őket, hogy valami eledel után nézzenek).
A böjtölés vallásos gyökereit sincs okunk elhallgatni. A zsidó Mózes negyven napon át böjtölt, mielőtt kézhez kapta a kőtáblákat a törvényekkel. Amennyire ez utólag megállapítható, a parancsolatok szövegében nem szerepelt utalás a böjtölésre, viszont a görögöktől átvett ún. sarkalatos erények egyike, a mértékletesség nagyon is szoros kapcsolatban áll vele. Az Ószövetségben a böjt a gyász, a vezeklés és a megtérés külső jele volt; olyan engesztelő áldozat, amely az Isten kemény szívét is sokszor megenyhítette; egyetlen eset, Ninive megmenekülése a hívek szűkebb körén túl is sokaknak lehet ismerős. Hosszan böjtölt maga Jézus is, mielőtt megkezdte a kereszthalálig tartó tanítói szolgálatát, és a követői figyelmét is felhívta a böjtölésre a hegyi beszédben. Ugyanő ugyanott arra is kitért, hogy semmit sem ér az a böjt, ami a külsőségekben nyilvánul meg: akkor az igazi, ha senki nem tud róla. (Ezen a teszten a bevezetőben említett fideszes potentát sajnos elbukott: nem nyilatkozunk a médiának a böjtölésünkről, még annyit sem, hogy böjt idején nem nyilatkozunk.)

Bűnbánat és megtisztulás

A keresztény egyház már a kezdetekkor rákapott a böjtre. Egyfajta szimbólumba csomagolt szimbólumként kezelte, amelyben a Jézus távozásától a második eljöveteléig tartó időszaknak a szimbóluma a nagyböjt, azaz a húsvétot megelőző negyven napos böjtölés, ami arra emlékeztet, hogy bűnbánat és megtisztulás nélkül sosem fogjuk viszontlátni a megváltót. Az első keresztények még hetente két napon, szerdán és pénteken is böjtöltek, ebből a pénteki böjtnap máig él a katolikus vallásban. A mai értelemben vett nagyböjtöt a IV. század – körülbelül a kereszténység államvallássá válása – óta tartjuk, de ridegsége mára sokat enyhült: a szigorú böjt szabályai (18 és 60 éves kor között naponta háromszor szabad enni és egyszer jóllakni, a húsevés pedig tilos) már csak hamvazószerdára és nagypéntekre vonatkoznak, illetve a hústilalom a közbenső péntekekre is. A böjti szezon szép hagyományai közé tartozik – szintén a gyász jeleként –, hogy nagyböjt ötödik vasárnapjától (amit feketevasárnapnak is neveznek) a feltámadási szertartásig a templomi feszületeket és az oltárképet a bűnbánat lila, vagy egyes vidékeken a halál fekete leplével takarják le. Meg az is, hogy nagycsütörtök napján „a harangok Rómába mennek”, vagyis az utolsó vacsorától a feltámadásig nincs harangzúgás és csengőszó a templomokban.
A böjti napok megritkulásáról már szót ejtettünk, de azt is érdemes egyszer végigkövetni, hogyan vált a tej, a sajt, a tojás, a hal, a hód (!) - merthogy pikkelyes a farka, tehát tulajdonképpen halnak számít –, hivatalosan jóváhagyott böjti eledellé. Szimbólum ez is: az emberi gyarlóságé. Az őskeresztények drasztikus böjtkúráitól a mai könnyített koplalásig hajló ív hasonlatos – mondjuk – ahhoz, ahogyan a puritán kormányzás akarásától és ígéretétől eljutottunk kormányfőt és a sógorokat-komákat nyugat-európai focimeccsek VIP-páholyába reptető magánrepülő-flottáig, meg a „magam is falusi fickó volnék” miniszterelnöktől a drága vő 50 milliós AMG Mercedeséig.

Lemondás és önmegtagadás

A politikát ezen a téren az különbözteti meg a vallástól, hogy az utóbbi rövidebb – nem ezeréves, hanem 4-8-12 esztendős – ciklusokban gondolkodik, és hogy a megtisztulás és a lemondás útján elérhető katarzis a politikában kivétel nélkül mindig megmarad ígéretnek, és az emberek mégis mindig elhiszik. Így haladunk egyik rendszertől, egyik kormánytól a másikig, az orrunkba fűzött ígéretekkel, és a hittel, hogy legközelebb másképp lesz – miközben folyton ugyanazokat a köröket futjuk.
Rémlik még, mik voltak a rendszerváltás nagy ígéretei? Hogy a gazdaságot, az oktatást, az egészségügyet, a sajtót, meg persze a vallást kiszabadítjuk a politikai függőségből, és hogy a hatalom nem az életünk epicentruma, hanem a szükséges, de periférikus, leginkább adminisztratív kelléke lesz csupán; függelék a felépítményen. És, sikerült? Tessék csak megnézni, hova jutottunk, hova juttattak (vissza) minket harminc év alatt. A Fidesz semmilyen módon nem függ a gazdaságtól, ellenben a gazdaság függ a Fidesztől. Az oktatásban, az egészségügyben, a sajtóban, és bármilyen fájdalmas, a vallásban is hasonló a helyzet: ugyanaz a természetellenes, fordított függőség, ami miatt az előző rendszert olyan fojtogatónak éreztük.
Hogy mi számít Istennek tetsző cselekedetnek, mi a valódi kereszténység, hogyan kell helyesen böjtölni akár, azt az új államvallás Orbán Viktor által fölkent papjai mondják meg; olyan emberek akik előbb sülnének bele a Boldogasszony anyánkba vagy a Stabat Materbe, mint a szovjet himnuszba. Közben épp a lényeg – a böjt, illetve tágabban értelmezve a keresztény élet lényege - vész oda. Merthogy az újszövetségi kereszténység a lemondásról, az önmegtagadásról szól: „ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem”. Önként lemondani a földi javak halmozásáról, az uralkodás gesztusairól nagyon nehéz, de máskülönben úgy járunk, mint a gazdag ifjú, akit Jézus megpróbált rábeszélni, hogy adja el mindenét, és az árát ossza szét a szegények között. „Ennek hallatára az elszomorodott és leverten távozott, mert nagy vagyona volt” - így végződik a példázat, és nagyon sokszor ide konkludál a valóság is.
A lemondás/önmegtagadás a lakmuszpapír tévedhetetlenségével mutatja ki a valódi kereszténység jelenlétét: ahol nincs, ott hiába papolnak – mondjuk - kereszténydemokrata kormányzásról, az csak annyi, mint a szélbe szórt por. A keresztények éppen azért böjtölnek, hogy időről időre kénytelenek legyenek szembefordulni az emberi természettel (a saját, önzésre és a bűnös vágyak maradéktalan kielégítésére sarkalló természetükkel); hogy legalább évente egyszer emlékezzenek rá, miben is hisznek valójában.
Frissítve: 2019.04.20. 20:26

Ungváry Rudolf: Azok a szép napok Badacsonyban

Publikálás dátuma
2019.04.14. 16:30

Fotó: Tóth-Baranyi Antal
1944 napsütéses nyarának közepén a badacsonyi Örffy-villa manzárdszobájába váratlanul lakó érkezett. Robert Gaston Marie Aymar de Dampierre gróf, aki 1940-ig Franciaország, majd a német megszállás után a kollaboráns Vichy-kormány magyarországi követe volt. 1942-ben ezt már nem bírta a gyomra, lemondott (kevésbé fennkölt oka az volt, hogy az ellenállásban résztvevő unokaöccsét elfogták és internálták), de diplomata-útlevele lejárt, és magánemberként a háborús viszonyok között nem tudott visszatérni a hazájába. Továbbra is részt vett a követség többi alkalmazottjával együtt a francia hadifoglyok támogatásában, akik ide szöktek Ausztriából, mivel Magyarország nem állt hadban Franciaországgal. A követségen Hallier attasé egy ideig titokban még rádióadót is működtetett. A németbarát Vichy-kormány pénzén a francia tisztek továbbszökését segítette Jugoszlávián és Isztambulon át Afrikába, de Gaulle szabadcsapataihoz. A bennszülött egységek kiképzéséhez égető szükség volt tisztekre és tiszthelyettesekre.
Dampierre és felesége közben továbbra is mondén társasági életet élt, mert Magyarország a háború alatt paradicsom volt a többi, Németországgal szövetkezett államhoz képest – persze annak, aki nem volt zsidó. Dampierre a megszállás napján, amely vasárnapra esett, a marista francia szerzetesek miséjét hallgatta a Hőgyes Endre utcai templomukban a lányával. A bujkáló francia hadifoglyok ennek a rendnek a védelme alatt tudtak egymással feltűnés nélkül találkozni. (1944 végén a rend tucatnyi tagját halálra is ítélték kémkedésért és zsidómentésért, a végrehajtást csak az oroszok gyors előrenyomulása akadályozta meg.) Amikor 1944. március 19-én a Gestapo megjelent Dampierre lakásán, csak török származású feleségével, Leïla Sélim Pacha Mehaméval tudták kárpótolni magukat, elvitték hát magukkal az oberlanzendorfi munkatáborba. Onnan a magyar külügy szabadította ki barátnője, Almássy grófné közbenjárására. Voltak hát kiskapuk – legalábbis, ami az elitet illeti. Ezt követően Dampierre-ék meghúzták magukat egy zsidó barátjuk által rendelkezésükre bocsátott budai lakásban.
A németek már a Kállay-kormánytól is a kiadatását követelték. Akkoriban id. Antall József, az 1990 utáni első magyar miniszterelnök apja volt a menekültügyi kormánybiztos. A Magyarországgal nem ellenséges állam egykori követét jogszerűen nem adhatta ki, és bizonyára nem is vitte volna rá a szíve.
A megszállás után a Sztójay-kormánynak valamit azonban mégiscsak tennie kellett. Ha Dampierre zsidó lett volna, ez a kormány talált volna megoldást a kiadatásra, de a gróf pedigréje bombabiztos volt. A nagy francia forradalomig Flandria örökös grófjainak, többek között „Flandria oroszlánjának” (1249–1322) kései leszármazottja a megjelenésével minden társasági körnek emelte a fényét. A magyar politikai elit, amely addig is kezét-lábát törte, hogy a gróf megtisztelő jelenlétét élvezhesse, megpróbálta tovább szabotálni a német követelést. A legcélszerűbbnek valamilyen látszólagos házi őrizet vagy kényszerlakhely kijelölése látszott.
Itt jött a képbe Örffy Imre, aki már évek óta jóban volt a követtel. Igazi, tősgyökeres magyar megoldás született. Dampierre és felesége a német megszállás előtti két nyarat az Örffy-villában töltötte, és bizonyára szorgos látogatói voltak magánstrandjának is. Számtalan helyről ismerhették egymást, Örffy Imre, akkor már a felsőház tagja, mindenhova bejáratos volt, és különösen arrafelé forgolódott, ahol nyugati kapcsolatokat is ápolhatott, ami politikai nézeteiből igencsak következett. Vagy az Interparlamentáris Unió, vagy a Királyi Magyar Yacht Klub, vagy a felsőházi fogadások lehettek azok a helyek, ahová ő is, Dampierre is járt. Örffy a Kisgazdapárt képviselőjeként még a húszas évek elején a „csizmás”, baloldali Nagyatádi-Szabó-szárny és a keményebb jobboldal között helyezte el magát. Amikor a harmincas években a felsőház tagja lett, még inkább megerősödött ebben a szerepében, mert ez a második, nagyon konzervatív kamara ebben az időben – szemben az alsóházzal – mind határozottabban kezdett ellenállni a szélsőjobboldali törekvéseknek. Örffy ebben is éllovas volt. 1941-ben határozottan ellenezte a hadüzenetet a Szovjetuniónak, órákig tartó obstrukciós beszédet tartott a szavazás megakadályozására, 1943-ban pedig a zsidók munkaszolgálata elleni felszólalása akkora port vert, hogy a sajtó is foglalkozott vele. Ugyanakkor igyekezett nem összerúgni a patkót a szélsőjobboldallal. A közvetítés, a kompromisszumok embere volt, nagyon hitte, hogy ezek az eszközök mindenkivel szemben alkalmazhatók. Lehet, hogy aztán volt olyan pillanat is, amikor rá kellett jönnie, hogy ez nem feltétlenül van így.
A magyaros, de a fenyegetettséget bizonyára kedélyes légkörrel leplezett alkudozás eredményeként a gróf számára a kényszerlakhely az Örffy-villa manzárdja lett. Mintha az Isten is úgy rendelte volna, hogy még a legnehezebb időkben is a szép Balaton mellett kell magyarországi nyarait töltenie. A grófot ezután is többször citálták kihallgatásra Budapestre, de sikerült sértetlenül átvészelnie a következő néhány hónapot. Alig mutatkozott a környéken, csak néhányan tudtak róla, és az ő emlékezetüket is megviselte az idő.
A nyilas puccs napjaiban, bennfentes barátai figyelmeztetésére, gyorsan elköltözött. Még utazóládáinak egy része is visszamaradt az Örffy-villában, és az utolsó villanyszámla kifizetésére sem került sor. Az Esterházyak bakonyi erdejében, egy vadászházban töltött el két hónapot feleségével, biztonságban, szarvasra vadászva. Aztán 1944 utolsó napjaiban Szentendrén kötöttek ki. Ott kellett Dampierre-nek az oroszokat meggyőznie arról, hogy tényleg nem kém, hanem francia követ. Isten ekkor is a tenyerén hordozta, nem a moszkvai Lubjankában kötött ki, mint svéd diplomatatársa, Raoul Wallenberg. Végül Bukaresten, Odesszán, majd Isztambulon keresztül családostul visszautazhatott a hazájába. Kiegészítésül, hogy nagyobb legyen a társaság, Odesszában egy hatalmas bőröndben a hajóra csempészték a család és az egyik attasé feleségének szívbéli barátnőjét, magyarzsákodi Hegedűs Lóránt volt pénzügyminiszter filigrán félzsidó lányát, Évát. Őt a szovjetek magyar állampolgárként nem engedték volna Odesszában hajóra szállni. Éva néhány év múlva Tunéziában megismerkedett a későbbi francia miniszterelnökkel, Raymond Octave Joseph Barre-ral, és feleségül ment hozzá. Barre akkor került újra a lapok címoldalára, amikor élete alkonyán védelmébe vett a francia zsidók deportálásában tevékeny részt vállalt, illetve a holokausztot tagadó személyeket, mondván, hogy „azért jóravaló emberek”.
Mára már csak az Örffyek leszármazottaiban él a manzárdszoba lakójának halványuló emléke, aki egykor az erkélyen felszolgált reggeli elköltése közben még ráláthatott a tóparti magánstrand árnyas lombjai között a cölöpökre épített fürdőházakra, a színét a napszaktól függően változtató Balatonra, és elmélázhatott azon, hogy mindez milyen hasonló ahhoz, amit a Genfi-tónál látott, és mégis mennyire más.
A villa ma lakatlan, lassan pusztul. A manzárdszoba alatt a födém beszakadt, a pergola oszlopsorát ledöntötték. A balatonudvari temető sírköveire emlékeztető, szív alakú mintázatokkal díszített öntöttbeton-kerítés fala a Római út felől helyenként már át van törve, a méteres szívek domborzata lassan elmosódik. A környező nyaralók mai tulajdonosainak emlékezetében nem maradt egyéb, mint hogy valaha a környéken egy angol kémet rejtegettek…
A „zsidó” Lessner-nyaraló alig 250 méterrel feküdt feljebb az Örffy-villánál, melynek egyik fennmaradt fényképén jobb szélen, a háttérben látszik a Lessner-nyaraló Péntek-árok felé néző, zöld faoszlopos bejárata. Körülötte egészen más történet zajlott, és ma már semmit nem sejthetünk arról, ki mit tudott a másikról akkoriban.
Örbői dr. Örffy Imre 1945. május 7-én, hajnali négykor, kiskamondi birtokán, a nyilas zaklatást és az orosz bevonulást is túlélve, pisztolyával öngyilkos lett.

(Az írás a Jelenkor Kiadónál a közeljövőben megjelenő, Balatoni nyaraló című regény részlete)
Szerző