Az európai radikális baloldal reményei

A Sziriza hatalomra kerülése reménysugarat jelentett a radikális baloldal számára. Alekszisz Ciprasz karizmatikus személyiség, aki képes lehet új lendületet adni az irányzatnak – vélték sokan. A görög miniszterelnöktől azonban egyre többen fordulnak el, mióta beadta a derekát, s jelezte, teljesíti a hitelezők feltételeit. Bár néhányan még reménykednek abban, hogy végül mégis Ciprasz irányvonala kerekedik felül, ennek nagyon csekély az esélye. Akadnak azonban más politikusok is a kontinensen, akik szívesen lennének az európai radikális baloldal irányítói.

Alekszisz Ciprasz

Az európai baloldal nagy reménysége volt a Sziriza: az első olyan radikális baloldali párt Európában, amely kormányra került. Sokan úgy vélték, győzelme az európai politikát is átalakítja, kormányzása révén ugyanis sok francia, olasz, brit, német (…) is belátja, hogy ez a politika alkalmas a válságból való kilábalásra, s végre véget vethetnek a „bankok uralmának”. Alekszisz Ciprasz miniszterelnök még a január 25-én megrendezett előrehozott görög parlamenti választás előtt meghirdette Nemzeti Újjáépítési Programját.

Ez több olyan kitételt is tartalmazott, amely nem csengett jól a hitelezők fülében. Nem azért, mert ördögtől való megfogalmazásokat tartalmazott volna, szó sem volt benne valamiféle marxista forradalomról. Inkább az aggasztotta az Európai Unió, az Európai Központi Bank (EKB) és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) illetékeseit, hogy a program kártyavárra épül. Nincs rá fedezet, illetve amit bevételként jelöl meg, az egész egyszerűen utópia. A program sarkalatos pontja ugyanis az adóbehajtás szigorítása volt, megállapította, hogy 68 milliárd eurónyi adót nem fizettek be a költségvetésbe, amelyből körülbelül 20 milliárdot kaparinthatnak meg.

Másik fontos bevételi forrásként a csempészet elleni keményebb fellépést jelölték meg. A programban 300 ezer munkahely teremtését, a szegényebb életkörülményeinek javítását, a minimálbér 751 euróra való felemelését is megnevezték. Cipraszék adósságleírásra is törekedtek. Ez csak néhány példa. Nem sokkal azonban azután, hogy Ciprasz hatalomra került, kiderült, hogy a program fenntarthatatlan. Néhány hete látott napvilágot az a kimutatás, amely szerint a Sziriza hatalomra kerülésével sem sikerült a görögöket arra rávenni, hogy lelkesebben fizessék be adóikat.

A csempészetet nem sikerült visszaszorítani. Pluszbevétel ebből nem származott. A lakosság életkörülményei nem javultak, munkahelyeket nem sikerült teremteni. A programban ugyan erről nem volt szó, de a Sziriza alighanem végső esetben orosz támogatásra is számított, erre azonban Vlagyimir Putyin elnök udvariasan nemet mondott. Az adósságelengedésből sem lett semmi, Berlin ezt többször is határozottan elutasította.

Cipraszéknak fél év kellett ahhoz, hogy szembesüljenek azzal: a program megvalósíthatatlan, a pluszbevételről alkotott elképzeléseknek semmi alapjuk sincs, a hitelezők támogatása nélkül elérkezne a csőd. Létezett B-terv is, ezt Janisz Varufakisz távozott (valójában leváltott) pénzügyminiszter képviselte, aki egyik pillanatról a másikra akarta átállítani országát az euróról a drachmára. Ez azonban a lakosság becsapásával lett volna egyenértékű, hiszen a felmérések arról tanúskodtak, hogy a görögök a nehézségek ellenére is ragaszkodtak a közös európai valutához.

Nyilván közgazdászok dolga eldönteni, hosszabb távon hogy hatna az ország gazdaságára a drachmára való visszaállás, de hogy a rövid távú hatások már-már apokaliptikusak lettek volna, azt senki sem vitatja, hiszen az emberek elvesztették volna megtakarításaik jelentős részét. A Sziriza programja megbukott, Ciprasz már aligha lesz a radikális baloldal reménysége.

Panajotisz Lafazanisz

Világrekordot állított fel a görög Szirizából kivált képviselők mintegy 25 fős csoportja. Három nappal ugyanis a Népi Unió megalakulása után a sors úgy hozta, hogy máris kormányalakítási megbízást kapott vezetőjük, a hagyományosan marxista ideákat képviselő Panajotisz Lafazanisz, amivel nem tudott élni. Az újdonsült párvezető előzőleg az energiaügyi tárcát vezette Ciprasz kormányában egészen addig, amíg a kormányfő ki nem ebrudalta a kabinetből a legradikálisabb képviseket. Lafazanisz kezdettől fogva a baloldali platform szószólója volt, többször hangoztatta, hogy véget vet az eurózóna diktatúrájának.

A Népi Unió azonban sosem válhat Szirizává. A 63 éves Lafazanisz távolról sem annyira karizmatikus, mint Ciprasz, nem képes úgy megszólítani a fiatalokat, s csoportosulásának programja sosem válhat annyira népszerűvé, mint egykor a Szirizáé. Miközben ugyanis Cipraszék meg akarták tartani az eurót, az új politikai erő szakítana vele, legalábbis ideiglenesen. Némiképp paradox módon a radikális baloldali párt ugyanúgy vélekedik erről a kérdésről, mint a görögök által nem túlzottan kedvelt német pénzügyminiszter, Wolfgang Schäuble. Lafazaniszék a legfrissebb felmérések szerint négy százalék körüli eredményre számíthatnak a szeptember i parlamenti választáson.

Arnaud Montebourg

Franciaországban a szocialista tábor egy része hagyományosan a régi baloldali értékek képviselője. Sokuk ellenzi a privatizációt, úgy vélik, az államnak továbbra is nagy szerepet kell vállalnia a gazdaság irányításában, nem szabad elveszítenie az ellenőrzést egy sor szektor felett, mert akkor emberek tízezrei kerülnének az utcára.

Francois Hollande elnök hivatalba lépése előtt és közvetlenül azután abban reménykedett, hogy ő lesz majd Angela Merkel ellensúlya az Európai Unión belül, mert miközben a német kancellár a megszorítások politikájának híve, ő a gazdaság élénkítéséé, Hollande ezért lazább gazdaságpolitikát képzelt el. Hamar szembesülnie kellett azonban azzal, Párizs gazdaságilag túl gyenge ahhoz, hogy az EU motorja legyen.

A francia szocialistáknál azonban továbbra is befolyásos a hagyományos baloldali politikát képviselő, enyhén euroszkeptikus irányzat. Ennek vezéralakja Arnaud Montebourg, aki 2005-ben, az európai alkotmányról szóló franciaországi referendumon az elutasítók táborát erősítette. A baloldali politikus a Hollande által fémjelzett első kabinetben a fejlesztési tárcát irányította, 2015 áprilisában pedig a gazdasági tárca élére került. Radikalizmusa azonban már az államfőnek is sok volt, ezért 2014 augusztusában leváltotta posztjáról.

Montebourg azonban továbbra is aktív szerepet próbál játszani a belpolitikában. Nagy feltűnést keltett azzal, hogy múlt vasárnap meghívta Janisz Varufakisz volt görög pénzügyminisztert. Közös sajtóértekezletükön bejelentették, létre akarják hozni a „haladók európai hálózatát”. „Európának demokráciára van szüksége, s nem arra, hogy technokraták irányítsák” – hangoztatta Varufakisz.

Montebourg úgy véli, kitörési lehetőség számára a Varufakisszal való szövetkezés, hiszen a volt görög pénzügyminiszter továbbra is népszerű hazájában. A francia baloldal fenegyerekéről ez egyelőre nem mondható el: egy felmérés szerint a megkérdezettek 69 százalékának mindegy, visszatér-e a politika első vonalába, vagy sem.

Pablo Iglesias

Spanyolországban a Podemos (Meg tudjuk tenni, Yes We Can) néven 2014-ben alakult párt vezetője, Pablo Iglesias játszaná el Alekszisz Ciprasz szerepét. A Görögországban történteket látva azonban erre már aligha lesz lehetősége. Egy éve még az 1978-ban született, most 36 éves politológus volt a sztár Madridban. Az európai parlamenti választásokra alakult Podemos vezetője politikai pályáját a spanyol ifjúkommunisták soraiban kezdte, választási megfigyelőként megjárta Paraguayt és Bolíviát, adott tanácsokat a venezuelai Hugo Cháveznek. A madridi Universidad Complutense egyetem professzora politikai kommentátorként gyakran szerepelt vitaműsorokban, ismert arc lett.

A Podemost nem a semmiből alapította, az új párt gyökereit a 2008-as pénzügyi válság idejéből eredezteti, a tömörülés a madridi területfoglaló fiatalok, a felháborodottak 2011. május 15-én indult mozgalmából nőtt ki. Iglesias könnyűszerrel lett EP-képviselő, s a konzervatív néppárti (PP) Rajoy-kormány megszorító politikáját, de az ellenzéki szocialisták (PSOE) középbal irányvonalát is elutasító pártja hónapokig vezette a népszerűségi listákat. A Podemos szerint a választóknak elegük lett a kétpárti váltógazdálkodásból, a fősodorbeli pártok által a válságra kínált válaszokból.

A Sziriza győzelmétől lendületet remélt a Podemos, ám épp az ellenkezője történt, a görög radikális baloldalről kiderült, hogy blöffölt, s nem tudott tényleges alternatívát kínálni, s ez sok spanyol választót elgondolkodtatott. Iglesias pártjára össztüzet zúdított a kormányzó Néppárt, a konzervatívok nagy igyekezettel összemosnák a középutas szocialistákat és a szélsőbalt. A Podemos népszerűségi mutatói visszaestek, mindazonáltal a párt által támogatott jelöltek jól szerepeltek a spanyolországi helyi választásokon.

Ma már realisztikusabb célokat tűznek ki, nem számítanak arra, hogy megismételhetik 2014-es teljesítményüket. Első „igazi” megmérettetésük a novemberben esedékes parlamenti választásokon lesz. Iglesias taktikázik, már bejelentette, hogy egyetlen hagyományos párttal, így a kommunistákat magában foglaló Egyesült Baloldallal sem köt előzetes választási szövetséget, s a PSOE mellett sem kötelezi el magát. A Podemos vezetője nyilatkozott arról, hogy támogatja Ciprasz döntését, a harmadik megszorító program elfogadását Görögországban. A spanyol radiálisokat is hasonló ellentétek osztják meg, mint a Szirizát, a magát Antikapitalista Baloldalnak nevező irányzat a görög pártból kiszakadt csoporttal ért egyet.

Jeremy Corbyn

Nagy-Britanniában szeptember 12-ig kell várni, hogy kiderüljön, megválasztják-e a veterán marxista munkáspárti képviselőt, Jeremy Corbynt a Labour pártvezérévé. Ruppert Murdoch, a brit politikában többször is jó jósnak bizonyult ausztrál médiamágnás a minap Twitter-üzenetben azt írta: „Egyre valószínűbb, hogy Corbyn lesz a győztes. Úgy látszik, ő az egyetlen jelölt, aki hisz valamiben, legyen ez akár jó vagy rossz.” Négyen pályáznak a májusi választási vereség után azonnal leköszönt Ed Miliband posztjára, s kétségtelen, egyedül a radikális baloldali jelölt mozgatta meg a munkáspárti tagság fantáziáját, jobban, mint a két Miliband-testvér párharca öt évvel korábban. Corbyn gyűléseire nagy tömegek jönnek össze, a felmérések szerint fölényesen vezet a négyes versenyben, a pártelit pedig kétségbeesetten kapkod.

Bármennyire szimpatikus, karizmatikus személyiség is Corbyn, ha ő kerülne a párt élére – figyelmeztetnek a Labour hangadó politikusai - a Munkáspárt a 2020-as következő választáson is vereségre lenne ítélve. A balos honatya a Munkáspártnak azon részéhez tartozik, amely soha nem békült meg a Tony Blair féle harmadik utas politikával, annak ellenére sem, hogy Blair háromszor is győzelemre tudta vezetni a Labourt.

A 66 éves Corbyn euroszkeptikus, ellenzi a brit NATO-tagságot, leépítené a Trident nukleáris tengeralattjáró-flottát, újraállamosítana az energiaszektorban, újranyitná a szénbányákat, jelentős adóemeléseket róna ki a leggazdagabbakra, hogy finanszírozni tudja a közkiadások emelését. Ez a „vissza a múltba” fordulat aggodalommal tölti el a Munkáspártot támogató üzleti köröket, s hamis illúziókat kelt a párt balszárnyán. A brit választók a szakszervezetek támogatását élvező, középutas Ed Milibandet is túl balosnak ítélték, s vezetésével nem sikerült a Labour visszatérése.

A legsikeresebb volt munkáspárti kormányfő, Tony Blair egyenesen a párt „megsemmisülését” jósolta, utóda, Gordon Brown pedig jelezte, a Labour csak hiteles gazdaságpolitikával kerülhet újra hatalomra. A Financial Times és a The Economist több cikkben is figyelmeztette a konzervatívokat, ne örüljenek annyira a Labour belbajainak. David Cameron saját pártjának rebelliseit is alig tudja kordában tartani, s ha a Labour is euroszkeptikus irányba fordul, Nagy-Britannia hirtelen az unión kívül találhatja magát, amennyiben sor kerül a konzervatív kormányfő által beígért referendumra.