Chicago: 19-re lapot

Ötven éve annak, hogy először készített nagylemezt a Chicago, és harminc esztendeje, hogy legsikeresebb számát az év dalának nyilvánította a Billboard amerikai magazin.

A szerzemény a zenekar tizenkilencedik albumán jelent meg – bár kislemezre is kimásolták –, azaz nyugodtan állítható: tizenkilencre húzott lapot az együttes, mivel a Look Away 1988 decemberében két hétig listavezető volt az Egyesült Államokban, majd 1989-ben úgy érdemelte ki a legkiválóbb kompozíció címét, hogy akkor már egyszer sem állt az élen.

Magunk közt szólva, a nyolcvanas évek vége felé már nem sokan gondolták, hogy a Chicago vezeti még a rangsort, mert Peter Cetera 1985-ös távozása óta az együttesnek nem volt csúcson járó száma – legalábbis a lajstrom szerint nem –, és addig is csak kétszer fordult elő, hogy a legendás banda vezette a listát. Először 1976-ban az If You Leave Me Now-val, másodszor 1982-ben a Hard to Say I'm Sorryval előzte meg összes konkurensét, és mindkét topnótát Cetera jegyezte.

A zenekarhoz meg az If You Leave Me Now-hoz több fűz, mint amennyi egy hallgatót köt úgy általában egy előadóhoz, mivel 2016. október 8-án, a Népszabadság brutális bezárásának napján a Chicagóról írt cikkem jelent meg a lap utolsó oldalán (a sportrovattól a 2-3-as magyar–svájci vb-selejtezővel búcsúztam ugyanakkor), s a képszerkesztő a kislemez borítóját választotta a fotók egyikének a publikációhoz, mivel a papírtasakra utóbb rányomtatták: „No. 1. Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban is.” (Ilyen interkontinentális duplája a Chicagónak több nem akadt.) A brutális jelzőt pedig azért merem használni, mert a szerkesztőség valamennyi tagjával azt közölték, a kollektíva a redakció régi épületébe, a Bécsi útra költözik megint, és nem győzték hangoztatni: mindenki ragassza rá a dobozokra a jelzést, mondjuk, hogy B-2214. De azok, akik ezt kérték heteken át akkurátusan, tisztában voltak vele: a szerkesztőség valójában nem megy sehova, az intelem nem más, mint részvétlen elterelés. (Magam mintha megéreztem volna – bár hagymázas álmomban sem vetődött fel bennem –, mi következik: hazavittem a hivatalos holmijaimmal telerámolt dobozokat, hogy azokat aztán már ne szállítsam tovább, otthon pakoljam ki.)

A Look Away-t a kaliforniai Diane Warren komponálta, aki írt egy másik dalt is a Chicago 19 albumra; azzal a zenekar harmadik volt az amerikai listán. Az I Don't Wanna Live Without Your Love társszerzője sem akárki: Albert Hammond. Ami pedig Warrent illeti, ő nem keveseket örvendeztetett meg számaival. Úgy értem, a világsztárok közül sem. Dalai interpretátorai között van az Aerosmith, az Air Supply, Anastacia, Beyoncé, Michael Bolton, a Boyz II Men, Laura Branigan, Mariah Carey, Cher, Eric Clapton, Joe Cocker, a Commodores, Celine Dion, Gloria Estefan, Aretha Franklin, Whitney Houston, Tom Jones, Bon Jovi, Chaka Khan, a Kiss, Meat Loaf, Aaron Neville, Olivia Newton-John, Roy Orbison, a Pointer Sisters, Lionel Richie, Rihanna, Jennifer Rush, Diana Ross, Britney Spears, Barbra Streisand, Tina Turner, Bonnie Tyler, Dionne Warwick... Csinos kis lista. Ennek ellenére Bill Champlin, aki 1981-ben csatlakozott a Chicagóhoz, kételkedett a Look Away sikerében. Majd úton-útfélen az jutott a fülébe: „Csak téged hallunk mindenütt.”

Brendan Greaves nem ült a lemezjátszó vagy a rádió mellett. A múlt évben 20 millió dolláros keresetet nyújtott be Diane Warren ellen azzal, hogy 1987-ben, amikor tizennégy éves volt, ugyanilyen dalt írt, és szerzeményével be is nevezett egy brit iskolai zenei versenyre. Amikor megkérdezték tőle, miért csak negyvenöt esztendős korában reagált az állítólagos plágiumra, azt mondta: csak 2015-ben hallotta először a Chicago-számot.

Azért az se semmi, hogy még 2015-ben is műsoron volt a melódia... Amúgy olvastam olyan amerikai értékelést, amely szerint a Look Away csak a huszonhatodik legjobb Chicago-dal.

Képzeljék azt a felhozatalt!