Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Egyre többen vagyunk (I)

Népszava|2017. ápr 15. 07:24
[A+ A-]

Laci az egykori miniszter Szabó Iván feleségével fog kezet - Forrás: Aczél Endre/Facebook

… Vagy egyre kevesebben. A családoknak ugyanis az a természetük, hogy a gyerekek, unokák, azok házasfelei és a nászok révén bővülnek, az elhalálozások folytán meg szűkülnek. Mi is hajszálra így vagyunk evvel. Eddigi családtörténeteim jobbára már temetőlakókról szóltak, ez itt most élő emberekről fog.

Egyetlen fiúnk házassága nyomán a szűkebbnek mondott család terebélyes lett: három főről hétre gyarapodott (aztán még tovább). Ennek a házasságnak azonban szokatlan, meglepő előtörténete van: előbb jöttek közénk a szülők s csak utána a gyerekek. Remélem, mással is megesett ilyesmi, ha nem is gyakran.

Történt, hogy 1985 nyarán utolsó „londoni” szabadságot töltöttem idehaza, és nyomban teniszlehetőség után néztem. Mivel a tévéhíradó félig-meddig kinevezett főszerkesztője voltam már, az MR/MTV pályáját ajánlották a Budakeszi út mellékén, ahol is rögtön összeakadtam Kaplár Józsival, aki (másokkal ellentétben) már mindenről tudott és, mondjuk így, lecsapott rám, majdani főnökére. Napokon belül bemutatott az ugyancsak teniszező, még a Közgázról való barátjának, Nagy Gábornak, akivel (mint Kaplárral) azóta is elválaszthatatlanok vagyunk. Ennek már bő 30 éve.

A ragyogó humorú Gábor a kérdéses időben egy nagy külkereskedelmi vállalat (a Technoimpex) sajtófőnöke volt, kivételezett helyzetben. Főnöke, Mátyás elvtárs alaposan kistafírozta őt anyagiakkal, mert súlyt helyezett rá, hogy cége minél többször szerepeljen a médiában. Márpedig a tévéhíradóval akkortájt senki nem versenyezhetett. (Demján sajtósa is megmondhatója.) Gábor nyakra-főre utaztatta a Híradó stábjait a cég külföldi kiállításaira, amiből ugyan én keveset profitáltam, de a munkatársaim annál többet. De nem ezért szerettem. Hanem a humoráért, az együtt töltött estékért, a presszókban és éttermekben töltött időkért, de alapvetően a társaságáért. (Viszonylag) fiatalok voltunk és „elhajoltunk”, amikor csak lehetett.

Nagyékkal aztán - felesége, Éva, hajdanán profi teniszező volt, magyar csapatbajnok, eleinte ő is játszott velünk - rákaptunk a közös nyaralásokra. Persze vittük a gyerekeket is, mi Lacit, ők Vikit meg a nálánál sokkal fiatalabb húgát. Kezdtük Abu Dhabiban, folytattuk Dubaiban – Kaplárékkal -, aztán legalább féltucatszor voltunk Spanyolországban, egyszer Törökországban, Tunéziában. Lacit és Vikit egy év választotta el életkorban, kiskamaszként lettek barátok, de soha, semmi jel nem utalt arra, hogy a baráti kapcsolat fölött valami más is alakul(hat) közöttük. Laci 17, Viki 16 éves volt, amikor Palma de Mallorcán elkéredzkedtek a szállónk közeli diszkóba, s jól emlékszem, hogy nagyon féltettük őket. Később kiderült, hogy a szülők (mi is) a vécéablakból lesték a diszkót órákon át, nem esik-e baj a gyerekekkel? Jellemző a naivitásunkra, hogy fel nem tételeztük: ott, az éjszakában talán közel kerülnek egymáshoz, és egyáltalán nem sietnek haza.

(Laci különben is mindig roppant szemérmes volt. Amikor ezt a sztorit írom, eszembe jut Kálmán György első nagy színpadi sikere Félicien Marceau A tojás c. darabjában, ahol kiült a színpad peremére, és 1957-ben azzal az egy mondattal kápráztatta el a Rákosi-rendszer prüdériájához szokott közönséget, hogy "most elmondom Önöknek, hogyan vesztettem el a szüzességemet". A fiamról ma sem tudom, kivel és mikor.)

Gimi után nem csak a közös nyaralások folytatódtak, hanem a közös hétvégi ebédek is Nagyékkal. De már nem mindig gyerekekkel. Azok útjai elváltak. Laci (mások mellett) szerelembe esett a ma jól ismert, közgazdának készülő D. Zsuzsával, az ismert tévés celebbel, olyannyira, hogy egyetemista koruktól kezdve öt éven át együtt is éltek. Laci a hétvégéket akkor már D-ék farmján töltötte, nyilván Vikinek is voltak kapcsolatai (kevésbé tartósak), de ezekről semmit sem tudok.

Aztán Zsuzsa egy szép nap „lepattant” Laciról (vagy fordítva, ki tudja?), ami egy cseppet sem volt akadálya a Nagyékkal elköltött vasárnapi ebédeknek. Érdekes módon Éva, Gábor felesége szegény anyámmal (Gittuskával, ahogy ő hívta) barátkozott össze legjobban, lévén mindketten nagy halbarátok. Általában egy római-parti halászvendéglőben jöttünk össze, mi vittük magunkkal akkor már hetvenes, sőt nyolcvanas éveiben járó anyámat, aki mindig Éva mellett ült és jól kidumáltak mindent. Anyám különben is roppant érdeklődő természetű volt, fel kéne támasztani másfél évtizedes sírjából, hogy elmondja, miről vallatta a külön neki főzött ebéd (rizses csirke) után unokáját, Lacit, és mit tudott meg tőle?

De Laci és Viki soha nem volt téma, így együtt. Egyik se beszélt a másikról. Miközben Gáborral „éltük az életünket”, voltunk Maastrichttól Brüsszelen át Nigériáig, és mindig remekül éreztük magunkat együtt. Neki nagyon kiterjedt üzleti ismeretségei/kapcsolatai voltak, jól tudott utazást szervezni és kiállítani. (A rendszerváltozás után is.) Akár hiszik, akár nem, Nigériában is, Amszterdamban is francia gasztronómiai kalandunk volt. Ami az utóbbit illeti, ott szálltunk át a Nigériába tartó gépre és volt egy szabad esténk, ahol is a KLM szállodát és egy vacsorát nyújtott (belefért a business class-ba). A vacsorajegy (voucher) pontosan elegendő volt a Pulitzer névre hallgató ötcsillagos hotel francia éttermének menüjére – pia nélkül. Kértünk egy borlapot. A pincér kihozott egy kb. 100 oldalas, bőrkötéses könyvecskét, ahol is az első kínálat úgy 400 amerikai dollár volt. Gyorsan a borlap végére lapoztunk, és hogy ne égjünk le, az utolsó előtti borfajtát választottuk ki, egy palack bordóit, amelyre ráment ugyan a napdíjunk fele így is, de megérte, mert „állati” finom volt. (Milyen lehetett a többi? - gondolkodunk azóta is.)

Ami pedig Nigériát, közelebbről Kaduna városát illeti, ott Gábor elvitt egy meglepően elegáns étterembe, amelynek fekete tulajdonosnője régi barátként üdvözölte őt és - természetesen - az egykori brit gyarmaton francia különlegességekkel szolgált, nota bene nem olcsón. Kadunában egyébként leszázalékolt magyar szerszámgépeket és nekik otthont adó konténereket reklámozott és adott el Gábor – ottani szakmunkás-képzőknek. Én meg riportot csináltam a Híradónak, mesélvén, hogy a távoli Afrikában is milyen sikere van a magyar szerszámgép-iparnak… Pfuj, de valamit valamiért. Ilyen időket éltünk akkor, de legalább Gábor cége bezsebelt egy csomó pénzt. Két-három év se kellett, és a szóban forgó iparág exportja megszűnt, hogy azt ne mondjam, maga az iparág is. Viszont vannak magyarok, például Szeremley Huba, meg az ő volt nejének a volt férje, akik azóta is pénzt csinálnak Nigériában. (Folytatjuk)

Aczél Endre

Lájkoljon minket a Facebook-on is!