Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Törvényesített erőszak

Népszava|2017. júl 11. 06:01
[A+ A-]

Az újabb választások közeledtével egyre jobban látszik, hogy a miniszterelnöki széket elfoglaló vezér egyetlen célja az államhatalom által biztosított törvényesített erőszak újabb négy évre történő megszerzése és a gyakorlat megtartása. Nincs ebben semmi ördöngösség, hiszen egyedül az államhatalom törvényesíti az erőszak használatát akár a polgárok akaratával szemben is, amikor a vezér magának és híveinek csoportosítja át a mai jövedelmet (adó- és támogatáspolitika) és a vagyont (egyirányúsított pályázatok és közbeszerzés, plusz ”önkéntes” részvényátruházás); illetve amikor a vezér olyan rendszert épít, amelyben a társadalom egyre kisebb csoportjainak ígér megélhetést a jövő.

Ami a törvényesített erőszak intézményének modernkori alkalmazását anakronisztikussá teszi Magyarországon, Oroszországban, Törökországban, Fehéroroszországban, Azerbajdzsánban és még a világ számos pontján, hogy a hatalom gyakorlásának nem a választók általános jólétének növelése a célja, hanem a hatalomra jutottak érdekeinek kizárólagos érvényesítése. Nem tagadom, hogy a világ legkényesebb ízléssel kialakított demokráciájában, a fékek és ellensúlyok egyesült államokbeli rendszerében is előfordul, hogy Trump elnök saját cégének ingatlanprojektjei érdekében hízeleg a Fülöp-szigetek elnökének, aki az emberi életet és méltóságot lábbal tiporja. Ezzel nemcsak hátat fordít elődje, Obama távolságtartó politikájának, de világossá teszi, hogy az államhatalom mostantól az ő személyes magántulajdona.

Alig két és fél évszázad óta ismert a modern állam, amelyben – elvileg és intézményesen - éles határ húzódik a hatalmon lévők gyarapodása (magánbirtokaikat és magánérdekeiket illetően) és a közösség általános jólétének emelésére irányuló, állami kényszerrel alátámasztott akarat érvényesülése között. A modern államokban az elsőt bűncselekménynek, a közösség érdekeivel ellentétesnek tekintik, míg a közjólét növelését a hatalmon lévőktől elvárható, kívánatos magatartásnak, elsődleges hivatásuknak vélik. Magyarország és az előbb felsorolt országok azonban abban az értelemben nem modern államok, hogy náluk nem irányadó a magánérdek és a közérdek megkülönböztetésének, illetve összekapcsolódásuknak átlátható és ellenőrzött intézményes rendszere, jóllehet az önkényuralom gyakorlói ezekben az országokban is megtartják a modern államok intézményeinek paravánját. Ez mint színpadi díszlet álcázza, amint a törvényesített erőszakot magáncéljaikra használják fel.

Miben tér el a XVIII. század legendásult „miért nem esznek kalácsot, ha nincs kenyerük” francia királyságától Orbán vezér mai rendszere? Egyrészt abban, hogy a XVIII. század francia királyai örökölték azt a rendszert, amelyben a király magántulajdona és az ország javai nem váltak szét, míg a magyar vezér maga hozta ezt létre törvénykezésével, irányított közbeszerzéseivel, adó- és támogatáspolitikájával, a magántulajdonosok „önkéntes” felajánlásával (ld. sport-támogatás, bankokban és ingatlanalapokban való részvényszerzés), továbbá strómanjai rendszerével. A másik különbség, hogy amíg a XVIII. század francia királyai a felvilágosult abszolutizmus uralkodóiként egyetemeket alapítottak, az iskolarendszert fejlesztették, kórházakat építettek, az akadémiát bátorították, addig Orbán és a felsorolt országok önkényurai a felvilágosulatlan abszolutizmus uralkodóiként visszafejlesztik az iskolaügyet, az egészségügyi ellátást, egyetemet és gimnáziumokat zárnak be és köpnek (szotyolát) az Akadémiára.

Az, hogy a törvényesített erőszak birtokosaként az államhatalom ura saját, személyes érdekei szerint jár el, csak azokban az országokban szúr szemet, ahol a magántulajdon szent és sérthetetlen, ahol a jólét nem csupán kevesek monopóliuma. Minden egyes polgár magántulajdonának sérthetetlensége a modern társadalom, a piacgazdaság és a parlamenti demokrácia talpköve. A kommunista rendszerek az egyenlőség jegyében tagadják meg a magántulajdon védelmét, a fasiszta rezsimek pedig az aktuálisan kikiáltott ellenség magántulajdonának törvényességét vonják kétségbe. A törvényesített erőszak gyakorlása jegyében módosítják a hatalmon lévők a közteherviselés rendjét: így lehetnek egyesek egyenlőbbek, ők alacsonyabb kulccsal adóznak, gyerekeik értékesebbek (adókedvezmény), a vállalkozásaik által elért profit nem éri el a „luxusprofit” mértékét, ezért nem kell különadót sem viselniük. A törvényesített erőszak megszerzése teszi alkalmassá Orbánt, az „Istenkirályt”, hogy ”kiátkozzon”, azaz megmondja, kinek a magántulajdona nem méltó az állam védelmére, kinek a nyeresége „luxusprofit”, ki dolgozhat pedagógusként és ki nem.

A modern társadalmak, a modern államok a polgáraik törvény előtti egyenlősége alapján állnak, ezért törvényeik egyetlen kisebbség jogait sem sérthetik, törvényes ítélet nélkül senkit sem foszthatnak meg személyes szabadságától (habeas corpus) vagy tulajdonától, ezért a visszamenőleges jogalkotás maga is törvénytelen. A modern társadalmakban éppen a törvény előtti egyenlőség miatt ismeretlen a kiátkozás középkori intézménye, éppen ezért nem tűrik a jellemgyilkosságot még akkor sem, ha azt a törvényesített erőszak birtokosa: a korlátlan hatalmú vezér gyakorolja (ld. mostani sorosozás).

Ha hazánk állapotát a modern társadalmak értékeivel és a személyes szabadságot, a magántulajdont védő intézményeivel vetjük össze, akkor könnyen juthatunk oda, hogy itt lenne az ideje a 800 évvel ezelőtt a rendi szabadságokat védő Magna Charta (Anglia); vagy az Aranybulla (királyi Magyarország) kivívásának, hogy legalább a törvényesített erőszakkal szembeni fellépés jogát megalapozzuk. Csak modern társadalmakban lehet választásokon leváltani a hatalmon levőket, csak modern társadalmakban fordulhat elő, hogy forradalmak kergetik el a zsarnokot. Hazánk azonban Orbán országlása alatt megszűnt modern társadalomként létezni, jóllehet a léckeretre feszített festett díszletvásznak még azt a látszatot kölcsönzik az Orbánságnak, mintha nem kézcsókra, hűbériségre alapozott kánság, hanem modern állam lenne.

Az első világháború utáni nagy gazdasági válság társadalmi következményeiből Orbán azt értette meg, hogy vezéri hatalmát a weimari demokrácia és a munka- és jövedelem nélküli tömegek ingathatják meg. Emiatt szakított elődeinek gazdaság- és támogatáspolitikájával, akik az államháztartás egyensúlyát és a gazdasági felzárkózás lehetőségét az átláthatóság növelésével, reformokkal és elszámoltathatósággal akarták megteremteni a legelesettebbek viszonylagos védelme mellett. Rájött, hogy csak azok számítanak a gépezet fenntartása szempontjából, akik szavazataikkal eldöntik a választásokat, és akiknek együttműködési készsége a rendelkezésre álló források átcsoportosításával megalapozható. Ők néhány százezren az uniós támogatás nélküli gazdasági növekedésből (a GDP 1 százaléka) megvehetők, a nyugdíjasok inflációkövető járadékemelése mellett összehozható a választók negyede. A többiek nem számítanak. A korábbi szociálpolitika rövid pórázra szorításával, az állami szektorban foglalkoztatottak bizonytalanságának növelésével, végül a segélyek munkához kötésével - amit a helyi kánok kezére adott közmunka jelent - semlegesíti az elégedetlenkedés csatornáit, azaz a demokratikus kereteket és a munka- és jövedelemnélküliség folyamatos kockázatát.

Az állandó robbanásveszély mérséklését nem csupán a lefojtás és a megvesztegetés, hanem az a szerencsés körülmény is segítette, hogy az Európai Unió tagországa vagyunk. Az Unió tagjaként kinyílt munkapiac lecsapolta a (politikailag is) legaktívabbakat, s mivel a vezér és köre gazdagodásához az Uniótól érkező pénz (az éves GDP 4-5 százaléka) megcsapolása elegendő, nem kell a megszorításokkal a megvesztegethető szavazókat idegesíteni. Se weimari demokrácia, se munka-és jövedelemnélküli lázongó tömegek.

Akár mondhatjuk fasisztoid mutációnak vagy maffiaállamnak is Orbán rendszerét, de ehhez a XX. századba kellene röpítenünk ezt a korafeudális rezsimet.

A lécekre feszített, festett demokratikus vásznak díszletei és az uniós pénz által lefojtott robbanásveszély körülményei között a törvényesített erőszak vezéri rendszerét igazán semmi sem fenyegeti. Persze, ha a Nagy Francia Forradalmat is országosan reprezentatív közvélemény kutatásokra alapozták volna, akkor sohase söpörte volna el párizsi söpredék az ancien régime-et.

Csillag István közgazdász