Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Forgács Imre: A francia-német tandem

Népszava|2017. okt 7. 07:35
[A+ A-]

MERKEL KANCELLÁR ÉS MACRON ELNÖK - Össze kellene hangolni nézeteiket FOTÓ: AFP

A történelem gyakran ismétli önmagát. Az Európa-ház a német választások után megint csak az egykori ellenségek összefogásával épülhet tovább. Mindez többször előfordult már az integráció történetében, elegendő például a legendás 1989-es évre gondolnunk. A populista Margaret Thatcher akkortájt hallani sem akart Németország újraegyesítéséről és a közös valutát is őrültségnek tartotta. François Mitterrand és Helmut Kohl politikai bátorsága kellett ahhoz, hogy – az örökké akadékoskodó britek ellenére – mindkét vízió valósággá váljon. A franciák tartottak a német márka erejétől, ezért akartak több beleszólást az európai pénzügyekbe. Cserébe viszont támogatták Kohl merész tervét, aki a német egység kancellárjaként vonulhatott be a történelembe.

A II. világháború óta az egységesülő Európa a viszonylagos béke legfőbb garanciája. Ezért értelmetlenség a barna szín árnyalatairól vitatkozni, amikor a szélsőjobb 2017-ben láthatóan az Unió szétverésén dolgozik. A brit The Independent szerint a nácik szeptember 24-én ismét bevonultak a Reichstag egykori épületébe. Tegyük hozzá rögtön, hogy a „nemzetmentők” más tagállamokban is (Ausztria, Franciaország, Hollandia, Olaszország) évek óta nyomulnak. Ezúttal azonban még a mérsékelt Süddeutsche Zeitung sem finomkodott: kommentárja szerint a populista szélsőségesek Németországban csak bejutottak a Bundestagba, ám a lengyeleknél és a magyaroknál már ők kormányoznak.

A német centrumpártok gyenge választási eredménye nehézzé teszi a koalíciós kormány megalakulását. Komoly politikusok 2008 után eleve nem ígérhetnek csodákat a gazdaságban. Ráadásul a piachívő szabaddemokraták meglehetősen távol állnak Emmanuel Macron etatizmusától, ami szűkítheti az új berlini kormány mozgásterét. Úgy tűnik azonban, hogy a francia-német tandem mégis elszánt arra, hogy történelmet írjon. Angela Merkel a szeptemberi tallini csúcson kiállt Macron reformterve mellett, igaz megjegyezte, hogy a részleteken még dolgozni kell. Biztató, hogy mindketten elkötelezett hívei az „egyre szorosabb Uniónak”, bár több kérdésben nem értenek egyet. Elsőként talán a gazdaságról alkotott – hagyományosan eltérő – nézeteiket kellene összehangolniuk.

A francia etatisták

Jean-Pierre Landau, francia jegybankár a Princeton Egyetem kutatóival közösen írt könyvet az euró jövőjéről (The Euro and the Battle of Ideas). Ebben – többek között – kifejtik, hogy a francia tervgazdaság gyökerei egészen az 1951-es Európai Szén- és Acélközösségig vezethetők vissza. Az „ötletadó” Jean Monnet víziójában mindig is kitüntetett szerepe volt a tervezésnek és az állami beruházásoknak, s az átlagpolgár az ötvenes évek acélműveiben az újjászülető francia ipar katedrálisait látta. Az Európai Újjáépítési Program (ismertebb nevén Marshall-terv) ezen a tájon a sikereit a magasan képzett közigazgatási szakembereknek is köszönhette, s a műszaki fejlődés látványosan beindult. Az állam részvételével atomerőművek tucatjait kapcsolták be az energiahálózatba, s már a hatvanas években elkezdték a gyönyörű – ám gazdaságilag értelmetlen – Concorde építését. A franciákat az sem zavarta, hogy 1989 után Kelet-Európában a tervezés valóságos szitokszóvá vált. Kevesen tudják, de az ottani Tervhivatal (Commissariat Général au Plan) egészen 2006-ig működött. Ekkor – a feladatait azért megtartva – a sokkal jobban hangzó Stratégiai Elemző Központtá keresztelték át.

Ma már közismert, hogy a nyolcvanas években a legtöbb fejlett ország szakított az állam aktív szerepvállalására épülő modellel. Az angolszász eredetű neoliberalizmus – a deficitek felszámolása mellett – a szabályozás minimalizálására törekedett (lásd dereguláció), s az államot néha még a franciák is megpróbálták száműzni a gazdaságból. Az 1992-es Maastrichti Szerződés ugyanerre a filozófiára épült, amikor meglehetősen kemény pénzügyi feltételeket írt elő az euróövezet tagjai számára. Ebben persze szerepe volt a francia-német kompromisszumnak is: utóbbiak csak a monetáris szigor fenntartása mellett vállalták a márka feladását.

Az újabb kijózanodás 2008 után következett be, amikor a világméretű pénzügyi összeomlás véget vetett az önszabályozó piac mítoszának. Jellemző, hogy 2010 szeptemberében már 700 francia közgazdász követelte nyílt levélben egy alternatív gazdasági és szociális modell kidolgozását, amely szakít a „neoliberális dogmákkal”.

Talán e gondolat jegyében fogant Emmanuel Macron grandiózus beszéde is, amelyben – alig két nappal a német választások után – új alapokra kívánta helyezni a „szuverén, egyesült és demokratikus Európát”. A Financial Times értékelése szerint francia elnök az euró bevezetése óta nem mondott ennyire elkötelezett, integrációpárti beszédet. A két tucat konkrét javaslat jelentősen átrendezné a jelenlegi intézményi kereteket, és az euróövezetet a pénzügyi föderációhoz közelítené. A francia-német viszony szempontjából talán az a felvetés a legfontosabb, amely nagyobb uniós költségvetést és közös felelősségvállalást (pl. pénzügyminisztert) követel. Macron szerint jóval több közösségi forrást kellene fejlesztésekre fordítani, emellett a kevésbé fejlett „déliek” nagyobb támogatást érdemelnének az ismétlődő pénzügyi válságok idején. A németek által szorgalmazott pénzügyi szigor ugyanis nem lehet öncél, és el kell fogadni, ha a bajba jutott kormányok hitelfelvétellel próbálják megoldani likviditási gondjaikat.

Német gazdasági liberalizmus

Angela Merkel – hosszú kancellári múltja ellenére – tulajdonképpen rejtélyes alakja az európai nagypolitikának. Életrajzírói szinte már mindent elmondtak az NDK-beli éveiről, a pályáját egyengető Helmut Kohlról, s a mentorhoz fűződő kapcsolat megromlásának okairól. Kétségtelen, hogy Németország '45 utáni története a kancellárok személyét illetően meglehetősen stabil. Mégis ritka, hogy egy halk szavú, kompromisszumkereső asszony vitathatatlan tekintélyt vívjon ki magának a férfiak között. Ezt még a populista hordószónokok is kénytelenek mindenhol tudomásul venni. A németek kedvenc „Mutti”-ja – a maga diplomatikus módján – már nyáron reagált a frissen megválasztott francia elnök szárnyaló uniós elképzeléseire. Eszerint ő „egy kis költségvetést” tudna elképzelni, valamint egy közös pénzalapot, amellyel a gyengébb gazdaságokat átsegíthetnék a fájdalmas reformokon.

A Financial Times által a napokban újra felidézett – már-már mosolyogtató – történet valójában mély ideológiai különbségeket takar. A német gazdasági tradíciók ugyanis sajátos átmenetet képeznek az angolszász neoliberális szélsőségek és a franciák államcentrikus modellje között. A szociális piacgazdaság (soziale Marktwirtschaft) filozófiája szerint ugyanis az állam gazdasági szerepe nem nélkülözhető, ám annak főleg a jogszabályok precíz kimunkálásában és azok érvényesítésében kell kifejeződnie. Az állam azonban – s talán ez a legfontosabb különbség – a gazdasági tevékenység kockázatát nem veheti át a piaci szereplőktől. A rossz üzleti döntésekért mindenkinek magának kell vállalnia a felelősséget. Az átmeneti pénzügyi segítség tehát soha nem jelent jó megoldást, miután senkit nem kényszerít felelős gazdálkodásra.

A német politikai centrum irigylésre méltó egységet mutat ebben a kérdésben. Köztudott, hogy az EU tagállamai 2008 után sok százmilliárdos mentőcsomagokkal siettek bajba jutott bankjaik megmentésére. Ezekben az években a mérsékelt jobboldali Frankfurter Allgemeine Zeitung és a mérsékelt baloldalinak számító Süddeutsche Zeitung egyformán bírálta az államadósságot egekbe emelő kormányzati akciókat.

Kohl és Mitterrand örökösei

Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke 2017. szeptemberében Macronhoz hasonlóan távlatos és meglepően optimista értékelést adott az Unió helyzetéről. Számos olyan intézményi javaslatot is megfogalmazott, amely megegyezik a francia elnök elképzeléseivel. Ráadásul az Európai Parlament csak néhány nappal a német választások előtt ülésezett. Így biztosra vehető, hogy az Élysée-palotában és a német kancellári hivatalban egyaránt ismerték a beszédet, s vélhetően annak tartalmával is egyetértettek.

A francia-német tandem feladatai így egyre inkább körvonalazódnak. Mégis látnunk kell, hogy az EU megújítása csak újabb és újabb kompromisszumok árán lehetséges. Párizsnak tudomásul kell vennie, hogy a németek továbbra is ragaszkodni fognak a felelős költségvetési és monetáris politikához. Berlinben viszont be kellene látni, hogy az óriási német külkereskedelmi többlet a „déliek”, sőt a francia gazdaság növekedését is fékezi. Ebben a nem könnyű alkufolyamatban Juncker elkötelezett szövetségese lehet a Macron-Merkel kettősnek, miután – luxemburgi pénzügyminiszterként – maga is Kohl bizalmasa volt. Az akkori Miniszterek Tanácsában a Maastrichti Szerződésről, vagyis a közös valuta és az Európai Unió születéséről döntöttek. A mostani tallini csúcstalálkozón Donald Tusk bejelentette, hogy az Európai Tanács reform-munkatervét hamarosan közzéteszik. Bízzunk Kohl és Mitterrand mai örököseiben…

Forgács Imre

Lájkoljon minket a Facebook-on is!