Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Tüzes ló - Belinerkendő

Népszava|2017. dec 15. 06:05
[A+ A-]

Kendő. Háromszög alakúra hajtott, egyik sarka a viselő hátára lóg le, a másik kettőt a mellén keresztezik és többnyire a karja alatt újra hátravezetik, ott deréktájt összeerősítik. Általában csak egymás mellé fogják a két ágat és hamisan kötik át madzaggal vagy virágos szalaggal - így szól a definíció.

Hivatalosan nem is beliner a neve, hanem berliner, úgy írják a lexikonok, úgy ejtik ki ál-néprajzosok, csak azok nem ejtik így soha, akik viselték. A nagyanyám például. Meg a dédanyám. Meg én. És igaz, hogy nem mondom sajtalannak a sótlant, és nem mosakodok, ha mosogatni kezdek, de azért a szilva még ma is bercencei nálam, és nem besztercei, miként alig ismerek öreg nénit a faluban, legfeljebb, ha nenét.

Évekig sóvárogtam azért a nagy fekete kendőért. Nagyanyámnak három volt: egy ünnepi, amit csak a templomba vett elő, meg két hétköznapi, amiket akkor viselt, ha télen ki kellett menni fát hasogatni az udvarra, vagy elindultak a nagyapámmal a pincesorra, hogy a télre elvermelt krumpliból hazavigyenek egy fél zsákkal. Meg persze abból a savanykás szilvási borból is, amit ott tároltak hordóban, teletöltötték a kis demizsont. Unokaöcsém szerint deminyont, mert annak legalább van valami értelme.

"- Nem kérsz sütit?

- De, minyont."

Ám hogy tökéletesen hűek legyünk a valósághoz, meg persze nyelvészként és hajdani honismereti szakkörösként is megmaradjunk a precizitás talaján: valójában demizsony az. Mert a népnyelv lágyít, gyűlöli a magánhangzók torlódását, egyáltalán, minden pattogást, katonás pödrést és hadarást utál, kivéve, ha kifejezetten nyelvtörőről van szó. Ha nagyjaink valóban beszélnék a nép nyelvét - vagy ha így jobban tetszik: a nép nyelvét beszélnék -, akkor nem dadognának, nem selypegnének, nem motyognának az orruk, s még kevésbé kackiás bajszuk alatt, hanem gyengéden, tisztán ejtenék ki a szavakat. Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír - szépen kimondhatók a legszebbek is, de nem töri meg dallamosságukat Kosztolányi favoritja, a "fülolaj" sem. (Mondd ki szépen, kisfiam, hogy "nemzeti együttműködés rendszere". Vagy "oligarcha". Na ugye?).

Az egyik használt belinert hosszas könyörgésre még főiskolás koromban nekem adta nagyanyám. Az ajándékozási procedúra azért húzódott sokáig, mert előre bevallottam, hogy bizony a kendőt nem a klasszikus módon akarom hordani - lett volna kacagás fonetika órán, ha belibbenek egy elől átvetett, derékban hátrakötött kendőben, nagy fekete hollóként -, hanem bizony középen szépen kivágom, ott bedugom a fejem, s hosszú slafrokként suhan majd velem a beliner, amit persze nyaktájékon mindenféle színes sálakkal dobok fel.

A templomosat, az annyi év után is szinte vadonatújat halála után örököltem. Arra kucorodok most a lócán, abba a sarokba, ahol dédapám olvasta reggelenként az újságot, vagy könyvelte be, ki mennyi pálinkát főzetett azon a héten. Rá telepszem le, kávéval a kezemben, s őt vetem át a derekamon, ha hideget lehel a fal. Nem kell fűtőszálas pokróc, termó, vagy gyapjúcsoda. Semmi sem ad hasonló meleget.

Doros Judit