Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Forgács Imre: Digitális demokrácia?

Népszava|2018. jan 6. 07:45
[A+ A-]

FOTÓ: AFP/JAAP ARRIENS/NURPHOTO

A nagy technológiai forradalmak mindig is együtt jártak a társadalmi utópiák megjelenésével. Manapság nemcsak a populista kalandorok bírálják a hatalommegosztás elvét és az arra épülő liberális demokráciát. A "digitális bennszülöttek" egy része is úgy látja, hogy a számítógépek korában már nincs szükség költséges kampányokra. Ráadásul a parlamenti szócsaták többsége egy tévévalóságshow szellemi színvonalát sem éri el. Ezért a hagyományos intézmények (pártok, civilszervezetek) helyett az állampolgároknak közvetlenül kellene formálniuk a politikát. Az olcsó kommunikációs eszközök bárki számára elérhetőek, s a digitális demokrácia akár néhány éven belül megvalósítható.

Ez a perspektíva valóban szédítő, de azért nem ártana némi óvatosság. A Brexit egyre nyilvánvalóbb csődje vagy Donald Trump ostoba Twitter-üzenetei jelzik a digitális társadalom korlátait. Az Egyesült Államok elnöke nemrég megosztotta mintegy 60 millió állandó követőjével néhány brit rasszista videóját. A történet hatalmas nemzetközi botrányt kavart: a nagy szövetségestől még Theresa May kormányának is el kellett határolódnia.

Látható, hogy a táblagépek és a mindentudó „kütyük” nem annyira a kompetenciát, inkább a gyártók, forgalmazók profitját növelik. Az eladott okostelefonok száma már milliárdokban mérhető, ettől azonban a vásárlóik még nem válnak okosabbá. Szinte hihetetlen média-kutatási adat: a gazdag országokban az elválhatatlan „kedves” képernyőjét naponta 2600 alkalommal is megérintik. Így nem meglepő, hogy a demokratikus kormányzás éppen az internet korában került bajba. A megválaszolatlan kérdések egyike, hogy az államoknak és az IT-világcégeknek (Facebook, Google) mit kellene tenniük a közérdek védelmében? Senkinek nem jó ugyanis, ha az internetet hosszabb távon is a „szervezett felelőtlenség” uralja.

A Facebook hatalma

A közösségi médiát kezdetben a demokrácia megmentőjének hittük, ám ma már úgy tűnik, inkább a felszámolását gyorsítja. A The Economist e meglehetősen pesszimista jövendölését a világpolitika közelmúltbeli eseményeivel szemlélteti. 2013 novemberében egy Mustafa Nayem nevű újságíró a Facebookon kezdte el szervezni a legendássá vált Majdan-téri tüntetéseket. Janukovics elnök, Putyin kijevi helytartója ugyan megpróbált erőszakkal fellépni a tömegekkel szemben, ám hamarosan menekülnie kellett. A győztesek – kicsit naiv módon – elhitték, hogy kellő számú lájkolással akár a Nyugathoz való közeledés is kikényszeríthető. Ma már látjuk, hogy a képlet sokkal bonyolultabb, miután Moszkva változatlanul igényt tart egykori birodalmi területeire. Ukrajna demokratizálása az Európai Unió hathatós gazdasági és diplomáciai segítsége nélkül biztosan nem érhető el. Az „internet forradalmárai” – tiszteletreméltó szándékaik ellenére – inkább csak rontottak a helyzeten. Az orosz katonai beavatkozás és a Krím-félsziget annektálása egyelőre az uniós csatlakozást is bizonytalanná tette.

Mások is leírták már, hogy a Közel-Keletet átformáló „arab tavasz” sokat köszönhetett a közösségi médiának. Kadhafi, Mubarak és a többi diktátor gyors eltávolítása viszont azzal is járt, hogy a hagyományos közigazgatás összeomlott. A korábban valamelyest még kiszámítható államszervezet helyébe a törzsek és a szélsőséges vallási csoportok anarchistái léptek, így az Európa felé megindult menekültáradat egyelőre megállíthatatlannak látszik.

A digitális forradalom nem kívánt mellékhatásai persze Amerikát is elérték. A történészek szerint J. F. Kennedy volt az első, aki választási győzelmét az akkortájt világhódító médiumnak, a televíziónak köszönhette, ám a maga módján Trump is történelmet ír. Az államilag támogatott orosz hackereknek sikerült elérniük, hogy egy korlátolt üzletember költözzön a Fehér Házba, aki nemcsak az Egyesült Államokat, hanem az euroatlanti szövetséget is lejáratja. Az amerikai választók közel fele kizárólag a neten tájékozódott a kampány idején. A Facebook vezetői pedig kongresszusi meghallgatáson ismerték el, hogy a cég platformjain megosztott "hazug hírek" ("fake news") mintegy 146 millió amerikai állampolgárhoz jutottak el. Ehhez képest Hillary Clinton és Donald Trump együttesen is csak nagyjából 129 millió szavazatot kapott. A YouTube és a Twitter eskü alatt valló képviselői hasonlóan döbbenetes számokat közöltek a szenátorokkal. A Trump-csapat évek óta tartó moszkvai kapcsolatai egyre nyilvánvalóbbak, s még az sem zárható ki, hogy az elnök emiatt korai távozásra kényszerül. Az internet határtalan lehetőségeit jelzi, hogy – a Brexit után – a közösségi média amerikai rajongói is egy történelmi dráma „névtelen” főszereplőivé váltak.

Szakszerűség és demokrácia

A demokratikus részvétel évszázados problémája, hogy maguk a törvényhozók is csak korlátozottan rendelkeznek a megalapozott döntésekhez szükséges ismeretekkel. Mindennapos dolog, hogy a parlamenti szavazások alkalmával a frakcióvezetők hangosan kiabálva „instruálják” a képviselőket, akik a sorsunkról – ha éppen nem tévesztik el – a megfelelő gomb megnyomásával döntenek. A modern korban a kormányzás bonyolult szakmai feladattá vált, s a költségvetés, az energiapolitika vagy éppen az uniós ügyek sok-sok tanulást és – csak hosszú évek alatt megszerezhető – hozzáértést igényelnek.

Azokban az országokban, ahol nem csak megélhetési politikusok ülnek a parlamentben, és a kormány – a zsákmányszerzés mellett – kormányozni is akar, sokat kell foglalkozni a képviselők felkészítésével. Ezt a célt szolgálja például az ágazatokat jól ismerő szakértők, politikai tanácsadók megbízása, akik – legalábbis elvben – nem csak a pártvezetők és a hivatali apparátusok szempontjait képviselik. A szerencsésebb államokban a közpénzből fizetett tanácsadói szerződéseket nem a „barátokkal és üzletfelekkel” kötik, hanem tekintélyes egyetemi oktatókat, nemzetközileg ismert szakértőket kérnek fel a kormány segítésére. Korábbi amerikai elnökök idején például Nobel-díjas professzorok is megtiszteltetésnek vették, ha bekerülhettek a Gazdasági Tanácsadók Testületébe (Council of Economic Advisers).

Emellett a kormányok által készített törvényjavaslatokat a parlamenti bizottságok több fordulóban is megtárgyalják. Így a képviselők a végzettségüknek, szakmai érdeklődésüknek leginkább megfelelő területeken válhatnak kompetenssé. Az egyetemen megszerezhető szaktudás mellett idővel ún. szolgálati tudásra is szert tehetnek, amellyel – főszabályként – csak a minisztériumok szakemberei rendelkeznek Egy-egy kormányzati javaslat vagy koncepció felelős megítéléséhez ugyanis rengeteg háttér-információra van szükség. Nem árt ismerni az előterjesztések mögött „rejtőző” valódi érdekeket: például azt, hogy az adótörvények évente esedékes módosításának kik lesznek a nyertesei/vesztesei. Az ugyanis csak a mesék birodalmában létezik, hogy a gazdasági szabályozók változásai valamennyi társadalmi rétegnek egyformán kedveznek.

A fentiekben csupán jelzett tudással egy átlagos internet-használó – az információk példátlan bősége ellenére – nem rendelkezik. A rendszert uraló cégek (Facebook, Google) árbevételeinek 90 százaléka ugyanis reklámszerződésekből származik. Ezek akkor maximalizálhatók, ha a neten elérhető tartalmak meg sem kísérlik a világ bonyolultságát közvetíteni. A keresőmotorok algoritmusai nem kínálhatnak elbizonytalanító ismereteket a felhasználóknak, inkább a már meglévő szokásaikat, előítéleteiket erősítik. Ezért főleg a vásárlások, a korábbi keresések és a személyes kapcsolatok adatait rögzítik, mert az így felépített „profil” eladható a hirdetőknek. Miután a közösségi média a potenciális vásárlók milliárdjainak figyelméért küzd, egyáltalán nem érdekelt a szakértői vélemények nyilvános ütköztetésében. A világcégek platformjainak óriási látogatottsága lehetővé teszi, hogy kizárják az alternatív nézeteket, és kiszorítsák a konkurenciát a reklámpiacról. A digitális demokráciát hirdetők idővel talán belátják, hogy a „mindenki kompetens, hiszen bármi elérhető a neten” jelszó nagyon tetszetős, ám a gyakorlati kormányzáshoz nem sok köze van.

A tanulás kora

A technológiai fejlődés újra és újra átrendezi a társadalmi nyilvánosság szerkezetét. A digitális forradalom jelentősége talán még a könyvnyomtatás feltalálásánál is nagyobb, ezért – időrabló és fáradságos módon – mindent újra kell tanulnunk.

A tudományos kutatás módszertana, a tömegtájékoztatás alig másfél évtized alatt teljesen megváltozott. Az eddig ismert oktatási rendszerek elavultak, a munkakörök egyre nagyobb hányadát veszik át intelligens robotok. Mindez a foglalkoztatáspolitikát már néhány éven belül is csaknem megoldhatatlan feladatok elé állítja.

El kellene érni, hogy a felhasználók százmilliói a képernyő folyamatos görgetése közben ne csupán megosszák ismerőseikkel az érdekesnek látszó tartalmakat. A Big Data korában jogos elvárás, hogy a gazdasági hátteret ismerve, értelmezni is tudják azokat. A romantikus kor nagy költője, John Keats szerint az igazság nem mindig szép – különösen, ha nem is akarunk szembesülni vele.

Forgács Imre

Lájkoljon minket a Facebook-on is!