Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Három éve ment el Andrassew Iván

Népszava|2018. jan 13. 07:40
[A+ A-]

Halálának harmadik évfordulóján, január 15-én hétfőn a Spinoza Házban idézik fel barátai, tisztelői és volt kollégái Andrassew Iván emlékét, személyiségét. A szervező ezúttal is az Andrassew Iván életművének gondozására létrejött civil társaság, melynek tagjai: Bleuer István, Danó Anna, Gyárfás Tamás, Horváth István, Katona József, Karácsony Ágnes, Nagy N. Péter, Róna Péter, Sárközy Tamás, Tamás Ervin, Várkonyi Tibor.

"Ivánt sokan szerették, amiért íróként, publicistaként, riporterként, polgárjogi aktivistaként egyaránt a tisztességes cselekvés lehetőségeit firtatta. Az emlékének ápolására alakult társaságunk, ezért minden évben kitüntet valakit, aki ugyancsak ezt az utat járja. Ő választhat egy példányt Andrassew legendás sámligyűjteményéből" - írták a szervezők. Tavaly a nyilvánosságot igyekezett megroppantani a hatalom, s Scipiades Erzsébet újságíró volt a díjazott. "Napjainkban a civil egyesületek, szervezetek, mozgalmak vannak soron, ezeket próbálja meg ellehetetleníteni, lejáratni a kormány. Ezért döntöttünk úgy, hogy ez alkalommal a Sámli-díjat is egy civil szervezet kapja." Ennek szellemében hívtak meg vendégeket a Spinoza színpadára: Pardavi Márta jogász, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke, Jámbor András újságíró, blogger, a Kettős Mérce Egyesület vezetője és Iványi Gábor lelkész, az Oltalom Alapítvány elnöke pódium-beszélgetését Czene Gábor, lapunk főmunkatársa moderálja. Péterfy Gergely író folytatja tavalyi virtuális beszélgetését Ivánnal (lásd keretes írásunk), a Sámli-díjat pedig a tavalyi díjazott Scipiades Erzsébet adja át (nem pedig Sárközy professzor, ahogy azt korábban jelezték).

Andrassew Iván író, újságíró, aktivista több szerkesztőségben megfordult, míg lapunk publicistája, főmunkatársa és rovatvezetője lett. Ő kapta az első Fejtő-díjat, melyet a Népszava alapított. Ma pedig már ő egy kitüntetés, az Andrassew-Sámli-díj névadója. Egész fiatalon, 62 éves korában, ahogy azt mondani szokták: hosszan tartó, súlyos betegség után 2015. január 14-én hunyt el. A rák vitte el Ivánt, de nem győzte le. Évekig küzdött betegségével, melynek stádiumait blogján is megörökítette.

„Minden jel arra mutat, hogy néhány óra múlva megműtenek. Ilyenkor a legderűlátóbb ember is köteles számolni azzal, hogy a véletlenek szerencsétlen egybeesése miatt olyan helyzetbe kerül, amelyből már nem tud üzenetet küldeni. Tudatom tehát mindenkivel, hogy a legcsekélyebb félelem nélkül, megbékélt lélekkel élek ezekben az órákban is, ahogy igyekeztem egész életemben. Haragot senki iránt nem érzek, sőt inkább megértéssel gondolok egykori ellenfeleimre is." Ezt írta egyik első, 2013-as operációja előtt "távoli naplójában".

Az egyik utolsó, 2014 november 27-i beavatkozás, a "gammázás" után pedig ezt: "Valami csőben feküdtem, három részletben csaknem egy órán át, lekötözve, lecsavarozott fejjel, és bár estem már át ilyenen, mindvégig attól rettegtem, hogy mikor tör rám a pánikroham. Tulajdonképpen permanens pánikrohamom volt a pánikrohamtól való félelemtől. Meditációval sikerült elkerülni a meghibbanást. Csakugyan ez volt eddig a legkeményebb bátorságpróbám. De megérte. Tegnap két nővér támogatott, ha megtettem húsz lépést. Ma hajnalban fölkeltem, és úgy jártak a lábaim, mint amikor híre sem volt a fejemben otthonra lelő és boldogan tenyésző agydaganatoknak. Ebédkor családom jelenlévő tagjainak bemutattam közismert és újraéledő tánctudásomat is. A szemem nem javul, a gépelés még nem tökéletes, a beszédem még néha akadozgat, de remélem úgy járnak majd. mint a lábaim."

Amikor tehette, betegsége alatt - még bottal - is gyakran bejárt a szerkesztőségbe. Három éve már nincs köztünk, de a lapnál - amely időközben jelentősen átalakult, a bezárt Népszabadságtól is sokan a Népszavánál találtak menedéket - őrizzük Iván örökké mogorvának tűnő, mégis mosolygó, derűs alakját. S az ereje teljében lévő emberre, újságíróra és szerkesztőre emlékezünk.

Péterfy folytatja a beszélgetést Ivánnal
Péterfy Gergely személyesen nem ismerte Andrassew Ivánt. Az író tavaly mégis virtuális beszélgetésen vett részt a Spinoza Ház színpadán az akkor már két éve halott (újság)íróval. A különleges előadásban Péterfy saját magát adta, egykori kollégánkat pedig Láng Balázs színész jelenítette meg. És úgy játszotta el Ivánt – idézte fel lapunknak az író –, a kérdéseire adott válaszokat úgy adta elő, mintha ott és akkor pattantak volna ki a fejéből. Pedig mindegyik szöveget Péterfy írta, mert bár nem találkoztak, Andrassew munkáit, főleg a jelenre reagáló publicisztikáit jól ismerte. Fel is használta őket, olyan passzusokat emelt ki a szövegeiből, amelyek aktualitása a mára is vonatkoztatható. Persze nem csak írásait ismerte, de betegségéről és műtéteiről, az erről vezetett blogról és halála körülményeiről is tudott.
A kérdésre, hogyan került mégis kapcsolatba Ivánnal, illetve az emlékét ápolókkal, Péterfy Gergely elmondta, hogy Karácsony Ágnes újságíró kereste meg, és hozta össze Nagy N. Péterrel, a bezárt Népszabadság főszerkesztő-helyettesével, majd az Andrassew Iván életművének gondozására létrejött civil társaság többi tagjával. A társaság ötlete volt a virtuális beszélgetés, és ők kérték fel az írót a Spinozában való szereplésre: az első Sámli-díj átadóján, 2017. január 14-én, Iván halálának második évfordulóján. (A helyszínt ugyancsak a társaság választotta, előző évben, 2016 januárjában ugyancsak a Spinoza Házban adták át a baráti, civil társaság „Ki volt Andrassew Iván?” életműpályázata győzteseinek járó díjakat.)
Péterfy az idén folytatja a 2017-ben kezdett kávéházi beszélgetést, partnere ezúttal is Láng Balázs lesz. Ám most kibővül a repertoár, a színész ugyanis nemcsak Andrassew, hanem két másik, a közelmúltban elhunyt újságíró bőrébe is belebújik: Bächer Ivánt és Megyesi Gusztávot is megjeleníti. Vagyis Láng Balázs három szerepet játszik, a szövegeket pedig most is a saját magát alakító Péterfy írta, aki annyit árult még el, hogy Andrassew két rövid novellája is elhangzik majd hangfelvételről – a Népszava egykori munkatársa maga olvassa fel azokat. Az pedig az élet keserű tréfája, hogy most már Megyesi Gusztávot - aki még ott volt a színpadon a Spinozában az első, 2016-os Andrassew-napon - is csak virtuálisan lehet megidézni.

ÚTON A KOLOSTOR FELÉ - „Arra is gondoltam, hogy azért lassít, mert röstell odaérni, és azt mondani, hogy nem tudja, miért jött”

Mesterek


Mesterem egyszer kora reggel azt mondta: keljek föl, szedjem rendbe magam, mert azonnal indulunk a hegyre. Vegyek magamhoz ételt és italt, majd az úton megeszem, mert ha későn indulunk, nem érünk oda időben.

Kérdeztem, hogy a kolostorba megyünk-e.

Mondta, hogy igen.

- Miért?

- Valamit meg akarok kérdezni.

- De mit?

- Nem mondom meg, úgyse értenéd.

Engedelmes voltam, mint mindig, és mint azóta is. Egykettőre összeszedtem magam, és oda álltam a Mester ajtajához. Előpattant, még igazított a saruján, aztán már indultunk is. Irigyeltem, hogy neki van saruja, nekem meg mezítláb kell járnom az éles hegyi úton. És hideg is volt. Tavasz, de éjjelente lekúszott a hegy hidege.

Lehetett volna sarum, de Mesterem nem engedte. Azt mondta, addig kell járnom télen is, hóban is, jégen is mezítláb, amíg legalább egy napra el nem felejtem, hogy szeretnék valami lábbelit.

És én még soha, öt percre sem feledkeztem meg a lábam szenvedéséről.

Egyszer a Mestert megkérdeztem, hogy miért nem hazudom azt, hogy elfeledkeztem a szenvedésről, és már nem is kívánom, hogy vége szakadjon, hiszen miért is kívánnám, ha egyszer megfeledkeztem róla.

- Nem tudom - mondta a Mester.

- És ha azt hazudnám, hogy megfeledkeztem, akkor engednéd, hogy valami kis bőrt vagy effélét varrjak egy fadarabra és azt a lábamra kötözzem?

- Természetesen.

- De akkor is tudni akarom, hogy miért nem hazudok!

- Alighanem azért, mert tudod, hogy tudnám, hogy hazudsz.

- És megmondanád, hogy tudod, hogy hazudok?

- Nem. Csak sajnálnám, hogy mennyire elesett vagy, és engedném, hogy legyen neked is lábbelid.

Gyönyörű volt a hegy. A Nap éppen mögöttünk kúszott föl. Arra gondoltam, valahogy úgy kellene, hogy futok a fény elől, mindig árnyékban legyek, de aztán rájöttem, hogy olyan gyorsan kellene, ahogy a Föld forog.

Sehol nem volt ember. A Kolostor olyan picike volt odafönt, mint egy gyufásdoboz. Reménytelennek látszott, hogy valaha oda érjünk.

Figyeltem, hátha valami állatot látok. Egy madarat legalább. De se az apró fákon, sem az égen nem volt semmi. Felhő se járt fölöttünk.

A levegő még erős volt, de könnyű is. Fémes ízt éreztem, ha nem az orromon szívtam be.

Csak mentünk, csak mentünk. Csodáltam a mestert, hogy dacára vénségének, szinte szalad fölfelé. Még csak nem is szuszog. Mentünk a gyönyörű, ragyogó unalomban. Lassan elfogytak a csenevész fák, egyre sziklásabb lett az út, és egyszercsak megéreztem, hogy lassan fogy a levegő. Nem azért, mert fáradtam, hanem azért, mert egyre magasabban jártunk.

Szinte észre se vettem, már majdnem dél lett. A kolostor meg egyre nőtt, szinte már-már azt éreztem, hogy mindjárt beléphetünk a kapuján. De persze tudtam, hogy még vagy egy fél óra az út. Csak hát ez egy ilyen világ: minden vagy közelebbinek vagy távolabb valónak látszik, mint ahol csakugyan van.

A Mester egyszercsak megállt. Én is, persze.

Csak állt előttem, egyenes derékkal nézett a kolostor felé.

Én meg azt néztem, hogy van-e ott valami néznivaló. De nem láttam semmit.

Ő meg csak állt és nézett. Nem mertem megkérdezni, hogy most akkor mi van. Mert akkor mond valami talányosat, amin aztán egész nap törhetem a fejem, ami nem könnyű ritka levegőben.

De aztán, úgy öt perc után mégiscsak megszólalt: - Elfelejtettem.

- Mit?

- Hogy mit akartam kérdezni.

- Eszedbe jut, Mester.

- Nem tudom, ilyen még sohasem fordult elő.

Arra gondoltam, mi lenne, ha azt mondanám neki, menjünk vissza, ott aztán hátha eszébe jut, és akkor estére még vissza is érünk. De nem mertem mondani.

Csak állt. Még vagy öt percig. Aztán elindult, fölfelé.

- Eszedbe jutott?

Csak ingatta a fejét, hogy nem, dehogy jutott.

Lassabban mentünk. Talán azért, mert közben erősen gondolkozott. És nézelődött is, körbe. Mintha a szürke kavicsok, a satnya moha meg zuzmó eszébe juttathatna valamit. Arra is gondoltam, hogy azért lassít, mert röstell odaérni, és azt mondani, hogy nem tudja, miért jött.

De hiába, egyszercsak a kolostor kapuja előtt álltunk.

Nem kellett kopogni, megnyílt előttünk. Arra gondoltam, ki elől zárják. Ember nincs, aki ide lopni fáradna.

Egy kicsi, hörcsögforma szerzetes fogadott minket. A Mester előtt hajlongott, engem pillantásra se méltatott.

- A Mester már vár - mondta az én Mesteremnek. Ő meg igazítgatta a saruját, porolgatta a köpenyét, mintha csakugyan takarosabban akarna kinézni, mert olyan ember elé járul, akit meg akar tisztelni. A hörcsögforma szolgaféle egy kicsi ajtón át egy nagy terembe vezetett minket, ahol a Mester Mestere ült egy nem túl nagy trónuson. Szép öregember volt ő is, de soha nem tudnám elmagyarázni, hogy egy ráncos öreg arc egy aszott testen ülő kopasz fejben mitől lehet szép.

Elé járultunk, földig hajoltunk, ahogy illik. Aztán az én Mesterem fölemelte az arcát, és azt látta, hogy az ő Mestere nevet.

- Igen! - mondta. A válaszom az, hogy igen!

Megint földig hajoltunk, aztán kihátráltunk a teremből. Még odakint is hallani lehetett az önfeledt nevetését. Röhögésnek mondanám, ha nem tisztelném.

A szolga is addig hajlongott, amíg el nem hagytuk a kolostort.

Egész úton hazafelé azon gondolkodám, megkérdezzem-e tőle, hogy vajon mire mondta az ő Mestere azt, hogy “igen”. Honnan tudta, mit akar kérdezni, ha egyszer ő is elfelejtette?

Már csoszogtam a fáradtságtól. Talán azért kérdeztem meg, mégis, hogy időt nyerjek.

- Ha ő tudja, én is tudom, ha tudnom kell - mondta.

Ebben maradtunk.

Estefelé aztán hallottam, hogy erősen nevetgél az én mesterem.

- Nem! - mondta, amikor benyitottam. - Az a válaszom, hogy nem.

Az oldalt összeállította: Simon Zoltán

Lájkoljon minket a Facebook-on is!