Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Kis Miklós - Sztrájkok: a tanult tehetetlenség vége?

Népszava|2018. jan 20. 07:45
[A+ A-]

ELÉGSÉGES SZOLGÁLTATÁS - Törvénybe iktatták, így lehetetlenítve el az állami szféra szakszervezeteinek munkabeszüntetését FOTÓ: VAJDA JÓZSEF

Nem lehet azt mondani, hogy Magyarország a sztrájkok országa, ahogy azt sem, hogy a méltányos bérezés vagy a munkavállalói jogok érvényesülésének birodalma. Valamiféle pozitív változás az utóbbi időben mégiscsak elindult. Remélhetőleg valódi fordulat előtt állunk.

Jellemzően legfeljebb két kézen megszámolható, hány sztrájkot szerveznek évente Magyarországon. A korábban is alacsony szintű sztrájkaktivitás 2010 után szabadesésbe kezdett, míg 2010-ben 7 sztrájkról számolt be a Központ Statisztikai Hivatal (KSH), addig 2011-ben már csak egyről. A KSH adatsorában 2012-ben három sztrájkot láthatunk. Abban az évben, amikor az egykulcsos adó teljes bevezetése okozta minirecesszió közel egy százalékkal csökkentette a bruttó reálkereseteket, ami a nettó reálkereseteknél – az egykulcsos adó közvetlen hatása miatt – 3,4 százalékos csökkenést jelentett átlagosan. Egészen megdöbbentő, hogy mindezt mennyire könnyen le lehetett nyomni a magyar munkavállalók torkán.

A külön alkuk rendszere

A számokat sajnos könnyű megmagyarázni. „A legrosszabb a kommunizmusban az, ami utána következik” – Adam Michnik klasszikus mondata a dolgozók helyzetére is igaz. Az okok jól ismertek: a munkavállalói érdekérvényesítő tapasztalatok hiánya, a Kádár-rendszer által szándékosan atomizált társadalom, a szakszervezetek alacsony szervezettsége és tekintélye. De akár anómiáról is beszélhetünk, hiszen nincsenek jelen, nem ismertek azok a szociáldemokrata értékek, normák, amelyeket követve megszervezhető és végigvihető lehetne a munkavállalók érdekeinek hatékony képviselete. Beszélhetünk tanult tehetetlenségről is, mert az előző és mostani rendszer is azt igyekszik az emberekbe nevelni, hogy bármiképpen kapálózik, tiltakozik és küzd – közösen vagy egyedül –, nincs hatással sem a maga, sem a mások életére.

Sikerre nem vezethet semmilyen közös fellépés, legfeljebb ki-ki magának tud eredményt elérni külön-alkukkal, a rendszer réseit megtalálva átbújva a kiskapukon, meg persze jó kapcsolatokkal. Mindegy, hogy ez így van-e, elég mindenkinek elhinni ahhoz, hogy így legyen és így is maradjon mindörökre.

Ezekhez az okokhoz társult 2010-ben a sztrájktörvény munkavállalói jogokat szűkítő módosítása. Az addig viszonylag aktívabban sztrájkoló állami szektor szakszervezetei alól a még elégséges szolgáltatások törvénybe iktatásával igyekeztek kihúzni a szőnyeget, majd következett a közszféra felszalámizása az úgynevezett életpályamodellekkel. Az egységes bértábla kvázi –  nyíltan nem bevallott –  megszüntetésével a kormány megakadályozta, hogy a közszféra alkalmazottai közös bérharcot folytassanak. Ez a stratégiája annyira jól működött, hogy a kormány a közalkalmazotti bértábla 2008-as befagyasztását – amelyet az akkori kabinet még csak két évre tervezett – a mai napig képes volt fenntartani. Ehhez persze az is kellett, hogy a közszféra egyes csoportjai (de nem mindenki) különböző időpontokban és mértékben kapjanak némi emelést, lényegében a kormány kénye-kedve szerint, és semmiképp nem az egész közszférával tárgyalva. Ez a külön-alkuk rendszere. Érdekegyeztetés helyett úri kegyek, amelyeket elveszteni nagyon könnyű. A közszféra gyakorlatilag már el is vesztette, amiről a szakszervezetek vezetői értesülhettek a legfrissebb konvergenciaprogramból, amely szerint „a közszférában bevezetett életpályamodellek bérnövelő hatása 2020-ig fokozatosan kifut, az előző évhez viszonyított többletkiadások évről-évre mérséklődnek, a munkavállalói jövedelemre fordított kiadás növekedése a GDP-től elmarad.” Magyarán a kormány a következő ciklusban már a közszférán belül egyes csoportoknál sem tervez béremeléseket.

Autóipari lendület

2016-ban azonban történt valami, ami azóta is tart és elüt az eddig vázolt sötét narratívától. A sztrájkok száma 2016-ban hétre emelkedett a 2015. évi kettőről. 2016 tavaszán a gépjármű utasvédelmi berendezéseket gyártó Autolivnél kétszázalékos emelést ajánlott a munkáltató, aztán két és fél, majd nyolcszázalékos emelést ígért, de a munkavállalók 12 százalékot követeltek. Egy kétórás figyelmeztető sztrájk is kellett ahhoz, hogy a gyártósoron dolgozók bére 10 százalékkal nőjön. Az Autoliv sztrákja volt az első munkabeszüntetés 27 éve Győr-Moson-Sopron megyében, a versenyszférában – mutatott rá az esemény jelentőségére a Kisalföld. Sztrájk a megyében ezt megelőzően 1989 végén volt a mosonmagyaróvári mezőgazdasági gépgyárban, a Kühnében.

Talán az Autolivnél tapasztaltak is inspirálták a Mercedes dolgozóit sztrájkjukban 2016 végén. Az ügyüket erőteljesen hátráltatta, hogy a Mercedesnél a szakszervezetek nem lépték fel egységesen. A munkaadó megállapodott a Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezetével (MTSZSZ), de nem egyezett meg a Vasasokkal. A Vasas ezért úgy döntött, hogy november 24-én éjjel fél egytől kétórás sztrájkkal mutatják meg a munkáltatónak elszántságukat. A szakszervezet tisztségviselőit nem engedték be a gyár területére, a sztrájkolók azt kiáltozták, hajrá magyarok és a himnuszt énekelték – olvasható a Vasas honlapján.

Ostoba és ideologikus szőrözés lenne arról beszélni, hogy baj, ha a sztrájkolók nem értik, hogy a munka és a tőke ellentétéről van szó, s egyáltalán nem számít, hogy a tőke német, holland vagy éppen magyar? Egyrészt igen, mert mégiscsak az a lényeg, hogy ki mertek állni magukért, s miért ne lehetne megérteni, hogy egy német tulajdonú gyárban vívott bérharcban a nemzeti öntudat –  hogy, hogy nem – felszínre bukik. Másrészt nem, mert ha nincs meg a hazai munkásokban az archaikusan hangzó, de a létező kapitalizmusban létjogosult munkásöntudat, akkor a bérharc nem lesz sikeres (ahogy eddig nem is igazán volt az). Kérdés továbbá, mennyire szerencsés a bérharcot etnikai színekkel átitatni, s az hogyan hat az újra együttműködő felek szájízére a sztrájk után. Valószínűleg nem jól.

2016 decemberében született végül megállapodás a Vasas és a Mercedes között, ami a híradások tükrében nem tűnik egyértelmű szakszervezeti sikernek. A Vasas által eredetileg követelt 15 százalékos helyett 10 százalékos alapbéremelés sikerült elérni. A Vasas tárgyalói alól az is kihúzhatta a talajt, hogy a sztrájk jogszerűségét a Mercedes a bíróságon támadta meg, amely ­­­­­a gyárnak adott igazat. A szakszervezet a lap szerint még az ítélet előtt ígéretet kapott a menedzsmenttől arra, hogy sem a sztrájkban részt vevő dolgozók, sem a szakszervezet nem kap büntetést, nyilván ennek is szerepe lehetett az érdekképviselet kényszerű kompromisszumkészségében.

Ugyanakkor nem tört meg az autóipari ágazatban dolgozók lendülete: 2017 januárjában az Audinál volt munkabeszüntetés. A figyelmeztető sztrájk sokkal erőteljesebbre sikerült, mint a Mercedesnél: az Audi Hungaria 11 500 munkavállalója közül mintegy 1500-an vettek részt benne. Az Audinál nem szóltak híradások egymással rivalizáló, egymásnak keresztbe tevő szakszervezetekről. Némi engedményre sikerült is a munkáltatót rábírni.  

Szakszervezeti harci kedv

Paradoxan hat, hogy éppen akkor élénkül meg a sztrájkolási kedv, amikor néhány tényező sajátos együttállása miatt komoly vágtába kezdtek a bérek szerte Kelet-Közép-Európában. Romániában a bérköltség 18,6 százalékkal nőtt, Magyarországon (második helyezettként) 13 százalékkal, Csehországban 11,1 Bulgáriában 11, Lengyelországban 8,3, Szlovákiában 7,3 százalékkal – magasan az uniós átlag fölött.

Hogy miért is növekednek a bérek – és a gazdaság is – az uniós átlagot meghaladóan a régióban, az elemzők természetesen próbálják megfejteni. Benne vannak a képben a régiónak pumpált uniós források, Németország megélénkült kereslete, illetve, hogy a jelenlévő multinacionális cégeknek még mindig nagyon olcsó a munkaerő, s ha nő a megrendelésállomány, akkor a kapacitásokat a keleti végen érdemes először inkább teljesen kihasználni, nem az európai magországok viszonylagosan drága munkaerő-tartalékát. Hat a munkaerő elvándorlása is, ami nemcsak Magyarországra, hanem az egész régióra jellemző.

De nem is az a lényeg, miért növekednek a bérek, hanem a szakszervezetek tudnak-e élni azzal a lehetőséggel, hogy a piaci folyamatok is a bérek emelkedése felé hatnak. A munkavállalói érdekképviselet dolga ilyenkor „csak” annyi, hogy az egyébként is meglévő emelési szándékot kihasználva igyekezzen a számot feljebb tornászni. Már példákat is lehet mutatni az ágazatban az emelésekre. A béreket felhajtó körülmények azonban nem feltétlenül hozzák meg a szakszervezetek harci kedvét.

Bérharcra, alkura szükség van akkor is, ha egy ágazatban munkaerőhiány van. A munkavállalónak elvben kedvező munkapiaci körülmények sem garantálják a béremelkedést automatikusan. A munkaerőhiány ugyanis nem feltétlenül béremelésre készteti a cégeket, inkább megpróbálják a termelés zavartalanságát munkaszervezési módszerekkel megoldani, ami egy jól hangzó kifejezés annak leplezésére, hogy a munkavállalók rabszolgaként való hajtásáról beszélünk igazából.

A szakszervezetek dolga viszont az, hogy próbálják rászorítani a munkáltatót, ne a meglévő munkavállalókat dolgoztassa túl, hanem vegyen föl új embereket és béremeléssel legyen úrrá a munkaerőhiányon. A Tesco-sztrájk sikere is mutatja, hogy ezek a törekvések eredményesek is lehetnek.

Még nagyon az út elején járunk, de ezzel együtt úgy tűnik, van rá remény, hogy a jelenlegi tendencia, a dolgozók és a szakszervezetek öntudatra ébredése folytatódhat.

Kis Miklós

Lájkoljon minket a Facebook-on is!