Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Kácsor Zsolt: A bolondság kis körei

Népszava|2018. febr 10. 07:30
[A+ A-]

FOTÓ: AFP

Pesti irodalmi rendezvényeken figyeltem föl egy úrra, és ismeretlenül is a szívembe zártam, mert ritka normálisnak, természetesnek és közvetlennek tűnt. Az volt a feltűnő benne, hogy ő aztán nem zavartatta magát. Első látásra azért ötlött a szemembe, mert lehetőleg mindig az első sorokban ült, közel az előadókhoz, sőt, olykor mellettük, mintha neki is a pulpituson lett volna a helye. Másodszor meg azért, mert folyton közbeszólt, ha eszébe jutott valami fontos. Ez nagyon tetszett benne.

Én ugyanis nagyon szeretem a normális, természetes és közvetlen embereket. Azokat, akik nem játsszák meg magukat. Még akkor is rokonszenvesek, amikor fittyet hánynak az illemre. Egy irodalmi rendezvényen, ahol nem ránk kíváncsiak, hanem az előadókra, általában nem szólunk közbe. Egy irodalmi rendezvény nem tüntetés, ahol közbe kell kiabálni, egy ilyen eseményen még akkor sem szabad elragadtatnunk magunkat, ha egy négyzetméterre kettőnél több író esik. S akkor sem, ha a pódiumon olyan kritikusok ülnek, akik nálunk jóval olvasottabbak, műveltebbek és tájékozottabbak. Főszabály, hogy másokat nem hozunk kényelmetlen helyzetbe saját magunkkal.

Ez az úr azonban, akiről szó van, mit sem törődött ezzel. Ha megütötte a fülét egy szó, egy megjegyzés, egy érdekesebb mondat, akkor tétovázás nélkül reagált rá.

– Hát ez jó – mondta a múltkor jó hangosan egy beszélgetésen az Írók Boltjában –, ezt még nem hallottam. Höhö.

Persze megint az első sorban ült, s úgy viselkedett, mintha rajta kívül nem is lenne ott senki más. Le voltam nyűgözve. Nahát, gondoltam, hát akkor így is lehet.

Az azonban furcsa volt, hogy az Írók Boltjában a kritikusok úgy tettek, mintha a közbeszólásokat meg sem hallották volna. Mintha ez az ember ott se lenne. Ettől is le voltam nyűgözve. Nahát, gondoltam, milyen professzionálisan kezelik ezek a kritikusok a közönséget. S milyen rendesek. Nahát, hiszen élőben nem is olyanok, mint egy igazi dühöly. Aki nem ismerné ezt a szép, magyar szót, annak elmondom: Vörösmarty egyik kortársának nyelvújító szóleleménye a dühöly. Amatőr verselgető volt ez a szóalkotó, akivel Vörösmarty egy műbírálatában úgy elbánt, hogy többet sosem mert verset faragni szegény feje. Szóval ez a dilettáns verselgető találta ki a dühöly szót az irodalmi kritikus magyarítására, pedig alkalmasint nem Vörösmarty gurult dühbe a bírálat miatt, hanem ő maga. Dühöly. Szép, magyar szó, de eléggé igazságtalan, mert aki kocsmában is találkozott már irodalmi kritikus társasággal – nekem a minap volt szerencsém hozzájuk –, az tudja, hogy még akkor se dühösek nagyon, ha a pincér késlekedik a sörökkel. Pedig az komoly vétek. De egy rossz költő? Ugyan, hát ki az egy rossz pincérhez képest?

Aztán lassan rájöttem, hogy ezt a furcsa embert a többiek velem ellentétben már biztosan régről és jól ismerik, azért nézik el neki a megjegyzéseit. Ez a normális, természetes és közvetlen ember belebeszél a társalgásba, és nem szól rá a kutya se. Ugyanez megtörtént a múltkor egy budai könyvbemutatón, ahol nagyszámú közönség előtt beszélgetett két író egymással. Meg ez az ember saját magával. Éppen mellettük. De mintha ott sem lett volna, az íróknak a szeme sem rebbent, amikor ez az úr váratlanul fel-felrikkantott. Mondom, a literátus népek valószínűleg ismerik és szeretik, azért nézik el neki ezt a szokását. Én nem ismerem ugyan, de ismeretlenül is szeretem, mert szabad ember, vagy legalábbis annak látszik. Okos, csillogó szeme van, és választékos modora. Gondolkodtam rajta, hogy kiféle-miféle ember lehet, és arra jutottam, hogy írónak biztosan nem író, mert ahhoz túlságosan normális. Tán orvos, erre jutottam. Hiszen kórházi orvosok között láttam már olyat, aki civilben is éppen olyan fesztelenül viselkedik, mintha megszeppent betegek között vizitelne, és kéretlenül is tanácsokat ad, ha gyomorbajos küllemű, potenciális pácienssel találkozik.

S tessék, erre mi történt?

Nem fogják elhinni.

Szokás szerint ülök a minap a pszichiátrián, leszedálva várok a soromra, és kit látok a váróba bejönni?

Na, kit?

Igen, őt. Az irodalmi rendezvényeken feltűnt urat.

Bejött fesztelenül, vidáman, lazán, és kézfogásra nyújtotta a jobbját az egyik betegnek, aki éppen egy könyvet olvasott. Ami a pszichiátriai váróban nem szokás. Mármint nem az olvasás, hanem ez a közvetlen kedvesség. Ott az ember meggörnyedve ül. Én is így ülök. A szemkontaktust kerülöm, igyekszem összehúzni magam, és remegő kezemet a zsebembe rejtem, mert igazság szerint utálok kezet fogni. Csak ezt sosem merem elmondani, nehogy megsértsek olyanokat, akik nem szolgáltak rá. Aki rászolgál, annak beszólok. De a kézfogás? Azért az sok.

Mondom, bejön ez az ember, lekezel az egyik beteggel, és cseveg. Fölnéztem, és bólintottam, na, tessék, megmondtam, hogy orvos. Már éppen megdicsértem volna magamat emberismeretből, mikor hallom ám, hogy az asszisztens nénivel miről beszélget ez a kedves úr. S kiderült, hogy kontrollra jött ő is, időpontra.

Kicsit elmerengtem akkor.

Kácsor Zsolt

Lájkoljon minket a Facebook-on is!