Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Kácsor Zsolt: Bevezetés a paranoiába

Népszava|2018. febr 17. 07:35
[A+ A-]

Shutterstock illusztráció

A minap kislánykámmal bementünk a Mammutba, ami eleve feszélyezni szokott, mert ott mindig úgy érzem magam, mintha TÉNYLEG bemennék egy állatba, amelyik előzőleg embereket evett, és most éppen emészti őket, én marha meg megyek be a gyomrába. Szó szerint a belsejébe, és önként, ami eleve furcsa, az élőlények nem szoktak önként belesétálni a ragadozók szájába.

Ha tehát kissé paranoiás vagy, akkor először is azzal szembesülsz, hogy interperszonális helyzetekben a tudatod absztraháló képessége eltűnik, magyarán zavartan álldogálsz a hozzád beszélő homo sapiens előtt, a szavait szó szerint értelmezed, sőt, eltűnődsz szavai etimológiáján, emiatt nem érted a másik ember iróniáját és humorát. Ez azért kínos társalgás közben, mert nem arra reagálsz, amit a másik beszél, hanem a saját magad zavarára, azaz saját magaddal diskurálsz, nem a másik emberrel.

Ha a paranoiád kicsit súlyosabb éppen, fogalmazzunk úgy, hogy szintet léptél, akkor következik az agresszió: belépsz a Mammutba, és azt hiszed, hogy mindenki téged néz gyanakodva, és valamit tervez ellened. Nem tudod, hogy mit terveznek ellened, de érzed a levegőben az ott remegő agressziót. Mivel ismered már magadat, nagyon jól tudod, hogy az agresszivitás nem a többiekből árad, hanem belőled, és egyetlen oka van: a szorongásod. Szorongsz, hogy nem csupán nem érted a többiek szavait, de a titokban szőtt terveiket sem ismered. Márpedig terveik biztosan vannak, különben nem volnának itt. Azért az eléggé gyanús, hogy azoknak, akik téged figyelnek, éppen most és itt akadt dolguk, amikor te is itt vagy. A paranoid tudat számára minden mindennel összefügg, a dolgok rejtett hálójának közepén pedig ott várakozik az ellened halálos terveket szövögető ellenség.

Ha a paranoiád még egy szintet lép, akkor titkosügynököket sejtesz a Mammut vásárlói és eladói között. Mindenki gyanús, mindenki a Cégtől van, csupa beépített ember, akik azért dolgoznak, hogy téged leépítsenek. Ha mániás szakaszban vagy, akkor nem szenvedsz önbizalomhiányban, és a biztonsági őrt alakító titkosügynökre bátran rámosolyogsz, aha, lebuktál, jómadár, mire a titkosügynök értetlenül néz, nem érti, hogy miért vigyorog rá vadul egy idegen, nem érti, hogy ő most lebukott. Mániás szakaszban a tudtukra akarod adni, hogy téged aztán nem vernek át, te aztán fölismered őket. Ha viszont ellenkező szakaszban vagy, és beránt a depresszió örvénye, akkor eleve nem mész be a Mammutba. Ha mégis bemész, akkor úgy érzed, mintha az arcod helyén fehér papírlap lenne, ami garantálja, hogy nem ismernek fel. Mentem már irodalmi rendezvényre ilyen szakaszban, és fehér papírlap volt az arcom, és nem köszöntem senkinek, úgysem tudták, hogy ki vagyok, elrejtett a fehér papírlap. Aki odajött, annak bemutatkoztam, mire furcsán nézett, hiszen ismerjük egymást, mondta – én meg nem mertem elárulni, hogy engem aztán nem ismer, hiszen nem is lát.

A paranoiás szakasznak haszna is szokott lenni a munkában: mivel minden mindennel összefügg, könnyű kapcsolatot teremteni a dolgok között. Egyszer arra jöttem rá, hogy a ló egy magasabb intelligencia tudatos teremtménye az ember számára: hiszen az nem létezhet, hogy a ló háta véletlenül alakult olyanná, hogy kényelmesen rá lehessen ülni. Ez nem lehet véletlen, ez olyan különös, mintha a kenyeret megsülve takarítanánk be a gabonatábláról. A ló tehát (pontosabban a háta) egy szupranaturális erő bizonyítéka és eszköze. Ezt a hülyeséget fölhasználtam A harminckét bolond című regényemben, és egy lóbolond mellékszereplő szájába adtam, nézzék hülyének őt, ne engem.

Ha kissé paranoid vagy, akkor nem csak a szavakat vagy képtelen értelmezni fogalmi elvonatkoztatással, de nem érted az emberek nonverbális gesztusait sem – és sajnos azokból van több. Mondom, a minap a kislánykámmal bementünk a Mammutba, és szembejött egy ismert tévés, akivel sosem találkoztam személyesen, csak a tévéből ismertem sok éve. És nagyon kedveltem, mert kiváló riporter volt, sosem veszítette el a fejét, és az indulatait (ha voltak) nem hagyta eluralkodni magán. Tiszteltem, de csak messziről. Most meg jött szembe, és engem nézett, és mosolygott, sőt, amikor közelebb ért, jókedvűen rám nevetett. Nem értettem. Nagy meglepetésemben köszöntem is neki. Jónapot, mondtam. Jónapot, mondta nevetve. Átfutott az agyamon, hogy meg kellene állni, s be kellene mutatkozni neki, mert biztosan összetévesztett valakivel. Sosem találkoztunk, tisztázni kellene, hogy miért nézett rám ilyen derűsen. De nem mertem megállni, hogy beszélgessek vele, hiszen mégiscsak kínos, ha az embert mással összetévesztik. Aztán bekapcsolt a paranoia, és az kezdett dübörögni bennem, hogy nem is nevetett ez a tévés, hanem kinevetett. Mi van, ha kinevetett? Lehet, hogy olvasta a bolondokról szóló könyvemet, rossznak tartja, s most kinevetett miatta, szóval nem álltam meg, nem, hanem mentem befelé, be a paranoiába, és emésztettem saját magamat – s egyszer csak megéreztem a bőrömön, hogy emészteni kezd a Mammut gyomra.

Kácsor Zsolt

Lájkoljon minket a Facebook-on is!