Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Havannai legó

Népszava|2018. ápr 20. 06:15
[A+ A-]

Ültünk az atabeyi házban Csabával, a Népszabadság utolsó előtti havannai tudósítójával, és néztük a fiát, Balázst, amint a szőnyeg közepén ült és legóval játszott. 1990 decemberében úgy hat-hét éves lehetett, a feje fölött arról beszélgettünk, hogy a közép-európai változások nyomán meddig tarthat még ki Fidel Castro rendszere. Akkoriban gyakori vélemény volt, hogy nem sokáig. - Á, dehogynem, ez itt nem úgy megy - mondta Csaba, aki akkor már három és fél éve élt Kubában. - Figyelj, Balázs le fog érettségizni, és még mindig kitart a rendszer! - jósolta, és csaknem három évtized távolából meg kell állapítani, hogy nem hiába tartották az ország egyik legjobb szakértőjének.

Azért arra ő sem számíthatott, ami történt: Fidel visszavonult, majd kilencvenévesen meghalt, de a kormányzást nyugodtan át tudta adni öccsének, Raulnak, aki most, csaknem nyolcvanhét évesen átengedi hatalma egy részét, de még három évre megtartja a kommunista párt vezetését, hogy felügyelje az átmenetet. A világpolitikát követőknek meg kell tanulniuk Miguel Diaz-Canel nevét. De az 57 éves villamosmérnök terveinél egyelőre fontosabb az elmúlt 59 esztendő tanulsága: ha Kuba nem is feltétlenül, de a Castro fivérek győztek. Elkergették a katonai diktatúrát, és a Szovjetunió nyújtotta támogatás révén sikeresen szálltak szembe a világ legerősebb hatalmával, az Egyesült Államokkal.

A kezdeti illúziók persze hamar szertefoszlottak. A fene nagy néphatalomból és általános demokráciából pár év alatt lett latin-amerikai szinten is keménykezű diktatúra. A jóképű, mosolygós fiatalok Havannába érve hamar megtanulták a hatalomgyakorlás technikáit, és éltek is velük, mintha mindig is ezt akarták volna. Mégsem ez tartotta őket egy életre a hatalomban. Egyrészt valóban tudtak adni valamit a legszegényebb tömegeknek: oktatást, egészségügyet, és ha a mi közmunkánknál értelmesebb elfoglaltságot nem is mindig, de legalább egy kis fizetést. Másrészt kisegítette őket a populista diktátorok legjobb barátja, a külső fenyegetés. Nem volt szükségük maguk kreálta mumusra, ott volt nekik Amerika. Az északi szomszéd túlerejét szerencsés módon kiegyensúlyozta a washingtoni politika butasága - vagy legalábbis az amerikai belső folyamatokból fakadó tehetetlenség. Így találták meg Castróék a hazai szegénység és a kicsivel arrébb honos gazdagság zátonyai között húzódó keskeny szorost, amelyet az egyszerűség kedvéért nevezzünk nacionalizmusnak.

Ne nézzük le, amit elértek, hiszen mekkora esélyük volt arra, hogy mindezt életük végéig meg tudják oldani?! És még az sem biztos, hogy a rendszer nélkülük nem bizonyul működtethetőnek. Főleg, hogy elmúlt a Barack Obama nyitási politikája által jelentett erjedés fenyegetése. Jött Donald Trump, és végre nyugodtan lehet mindenért megint hibáztatni Amerikát, a kereskedelmi embargót.

A legtöbb nyugati kommentátor most azt jósolja, hogy Kuba, ha nyit is a piacgazdaság felé, meg fogja próbálni ezt a kínai vagy legalább a vietnami modell mentén tenni. Ha a nyugati értelemben vett szabadság hiánycikk marad is, legalább lesz a gyerekeknek legójuk. Az is valami.

Horváth Gábor