Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Kácsor Zsolt: Így gondozd a migránsodat

Népszava|2018. máj 19. 07:30
[A+ A-]

Ott voltam múlt vasárnap az Élet Menetén, és a rakparton sikeresen megmentettem egy kutyát. Mármint nem az életét. Az élete ugyanis csak őszerinte forgott veszélyben, láttam a szemében a rettegést, pedig nem volt vész, egy vaslépcsőn kellett volna fölmennie. De nem mert fölmenni. A lépcsőfokok közötti réseken át mélységet látott, és ettől megijedt. Ebből a helyzetből mentettem ki a szerencsétlent, egy olyan szituációból tehát, amit nem tudott sem egyedül, sem a gazdival megoldani. A gazdi ugyanis egy idős bácsi volt, aki ugyanúgy megijedt, mint a kutyája – de nem attól ijedt meg, amitől a kutya, vagyis nem a látható ismeretlentől, hanem éppen az állat rettegésétől, az ragadt át őrá.

A kutya a lépcsősor alján megtorpant, nem mozdult, akárhogy cibálta és ráncigálta a gazdi, az állat úgy döntött, hogy eddig, és nem tovább. Ebben például hasonlít az isteneire. A kutyák istenei hatalmasak és erősek, és el szokták dönteni, hogy meddig, és nem tovább. De ebben a helyzetben az öreg gazdaisten nem tudott segíteni, mert habár legszívesebben ölbe vette volna a kutyát, nem bírta volna el – ugyanis a rettegő kutya igen nagytestű fajta volt, szerintem szinte még kölyök, de annak óriási. Lehetett húsz kiló, ráadásul neuraszténiás rohamot kapott, emiatt nem bírt vele a két öreg. De azért a bácsinak támadt egy ötlete: megfogta a kutya két mellső lábát, fölemelte, majd odaszólt a feleségének, hogy fogja meg az állat hátsó két lábát. Így próbálták a remegő állatot a lépcsőn fölvinni, de nem sikerült, mert a kutya rugdalózni kezdett, és ettől az idős asszony majdnem elesett.

Ekkor jöttem én.

Emlékeztem ugyanis Doros Judit egyik írására a Népszavából, ami arról szólt, hogy miképpen vitte le a tériszonnyal küszködő kutyáját egy lelátó tetejéről. Verset duruzsolt neki, a kezdő szakaszt a Toldiból.

Gondoltam, kipróbálom élesben, amit a kolléganő tárcájából tanultam.

Odaléptem hát a két öreghez, és mondtam nekik, hogy segítek. A bácsi tartotta a kutya két mellső lábát, én megfogtam a két hátsót, és duruzsolni kezdtem neki, igaz, nem a Toldit szavaltam, hanem nyugtató szavakat: okos kutya, jó kutya, nem kell félni, kiskutyuska, eddig voltál odalenn, most leszel majd odafenn. Valami ilyesmit dünnyögtem, s láss csodát, a Doros-modell működött. A neuraszténiás kutyát felvittük a felső szintre épségben, és amikor odafönn a szemébe belenéztem, olyan hálát láttam a tekintetében, mintha emberi szempárba néztem volna.

– Hú, baszki, hát ezt megúsztam, köszi – ezt mondta a kutya a szemével. Mármint magyarul.

Az Élet Menetének lassan vége volt már, hát meneteltem volna haza, amikor összetalálkoztam egy nővel, aki a kutyamentő akciót látva elmesélte, hogy ő is mentésben van éppen: egy Ernő nevű kutya sorsáról tárgyal. Ernő! Milyen szép név ez egy kutyának. A pár hónapos Ernőt a magyar gazdája egy svéd úrnak kívánja eladni, de svédül nem tud, a leendő gazdi meg nem beszél magyarul. Úgyhogy ez a barátném a közvetítő, akivel az Élet Menetén találkoztam, azaz ő a kutyadealer, ahogy ő maga megfogalmazta a saját szerepét. Indul a kutya heteken belül Svédországba, s habár a kölyök csak magyarul ért, a svéd vezényszavakat egészen biztosan gyorsan megtanulja.

– Kom! Gyere! Kom hit! Gyere ide! Duktig! Ügyes! Du är en duktig hund! Ügyes kutya vagy. Sitt! Sitt! Leül! Duktig hund, bra! Ügyes kutya, köszönöm – a barátném szerint így beszélnek majd svédül a magyar kutyának, akinek odakinn amúgy nem Ernő lesz a neve, hanem talán Max. Svédországban ez a legnépszerűbb kutyanév, a Max.

Kicsit eltűnődtem ezt a kutyamigráns-történetet hallgatván, mert az jutott eszembe, hogy ennek a magyar Ernőnek, ha majd svéd Maxszá válik, milyen jó dolga lesz. Házi kutyaként jobb sora lesz, mint sok százezer szerencsétlen, nyomorult embernek ezen a szegény Magyarországon. Ernő-Max naponta kap majd enni, sétálni viszik, megfürdetik, simogatják, szeretgetik. Vannak emberek Magyarországon, akik nem esznek annyi húst egy héten, amennyit ez az Ernő-Max nevű migránskutya.

Merthogy migráns lesz ő, egy idegen jövevény, egy igazi bevándorló. És nincs kétségem felőle, hogy hamar beilleszkedik majd – még ha nem is olyan gyorsan, ahogyan a magyar nyelvbe az idegen jövevényszavak beilleszkedtek.

A jövevényszavakról meg az jutott eszembe, hogy ezen a szegény Magyarországon száz- és százezreket lehet keleti migránsokkal ijesztgetni – miközben ezek a száz- és százezrek azt sem tudják, hogy a magyar nyelv, amit beszélnek, sok-sok migráns szóból áll.

Így a "bácsi" szó – amelyet az írás elején többször is használtam – török eredetű szó. A "basa" és a "basi" szóra megy vissza. Tiszteletet fejezünk ki velük mások iránt, és nálunk a "basi"-ból pár évtized alatt "bácsi" lett. Úgyhogy az első bekezdésben írhattam volna ezt is: "A gazdi egy idős basi volt, aki ugyanúgy megijedt, mint a kutyája". Ugyanígy a második bekezdésben is használhattam volna: "a basinak támadt egy ötlete". Hát így gondozd a migránsodat, magyar. Ha érted, mire gondolok.

Kácsor Zsolt

Lájkoljon minket a Facebook-on is!