Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Tüzes ló - Lemagyarozva

Népszava|2018. máj 25. 06:03
[A+ A-]

Kisváros Dániában. Nagyjából akkora, mint Eger, csak a központi buszmegálló itt nincs körbepisilve, és nem mállik róla a vakolat. A Koppenhágába tartó fapados járat sofőrje szelíden elnézést kér az utasoktól, de várna még két percet, mert a listájához képest négy ember hiányzik a „fedélzetről”, hátha itt loholnak valahol, ne húzzunk el csak úgy az orruk előtt. Nem dörmög senki emiatt, sőt inkább körbenéz, hátratekeri a nyakát, vizslatva az egyenesre nyírt pázsit között kanyargó passzékat, hátha épp ő veszi észre a későket. Mindenki csalódott kissé, amikor a menetrendhez képest némi késéssel - milyen fájdalmas ez egy olyan országban, ahol amúgy mindenki és minden pontos -, nagy sóhaj közepette a sofőr a gázra lép.

Élelmiszerbolt Dániában. Nagyjából akkora, mint egy kisvárosi magyar, a borválaszték is hasonlóan szűkös, csak itt az alsó kategória nem a Dankó Pista meg az Édes Vörös, hanem spanyol, chilei és olasz könnyedek. Választok egy „nehezebbet”, ez is spanyol, ötven korona, ellenőrzöm kétszer az árat, nehogy összekeverjem egy másikkal. A pénztárban színes bőrű fiatal fiú, előbb megkérdi, hogy vagyok, aztán üti be az árat, s mondja, hogy hatvan. Meglepődés látszódhat az arcomon, de már veszem is a elő a plusz pénzt, nem akkora a különbség, hogy visszamenjek ellenőrizni. Ám ő nem hagyja annyiban, utána akar járni a furcsa fintornak, így bevallom neki, ötvenre emlékeztem, de nem gond, a vonalkód biztosan nem hazudik. Nem úgy van az, mondja, ha én annyit láttam, akkor biztosan annyi, át is üti azonnal, nem áll fel, nem küld görkorcsolyás segédet a polcokhoz, szép estét kíván, mosolyog végig.

Női ruhabolt Dániában, két alkalmazott, egy idősebb és egy fiatalabb. Viszek pár cuccot a próbafülkébe, nem adnak számkártyát, véletlenül se sorjázzák át az orrom előtt a vállfákat, hogy öt vagy hat. Az idősebb pár mondatot mond dánul a függöny előtt, a hang felém irányul, ezért kikukucskálok, s jelzem, hogy sajnos nem értem. Angolul folytatja, hogy elnézést, azt hitte dán vagyok, s igazából csak azt akarta felajánlani, mutassam meg magam, ha bizonytalan vagyok, négy szem sokkal többet lát, mint kettő. Jön a fiatalabb, ő is dánul beszél hozzám, ő is szabadkozik, jaj, azt hitte, hogy… de ha már így mindketten „elmértek” ugyan, árulnám már el, milyen nemzetiségű vagyok valójában.

Magyar, mondom.

„Nahát”, csapja össze a kezét az idősebb, „pedig egész normálisnak néz ki”, szó szerint így mondja. Megnyúlhat a képem, mert könnyedén felkacag, hogy bocsánat, csak viccelt, én pedig el akarom hinni, hogy valóban tényleg csak egy „joke” volt. Amikor megfordulok, látom magam a tükörben, ők persze nem látják, amit én, hogy a vállamon ott ül az egész országimázs, s hiába húznám ki magam alóla, ezt a terhet nem tudom csak úgy levetni magamról, mint előbb azt a csíkos kis ruhácskát, ami szűknek bizonyult.

Olyan szűknek, hogy nemigen kaptam benne levegőt.

Doros Judit