Dühösen távozó és lelkes nézők

Publikálás dátuma
2014.12.19. 06:45
Félreérthetetlenül erotikus mozdulatokat tesz a koszorúslányok kórusa FOTÓ: NAGY ATTILA
Felháborodott nézők mennek haza a Zsótér Sándor által színpadra állított, A bűvös vadász szünetében az Erkel Színház zsúfolt nézőteréről. Lehetnek vagy százan, százötvenen, tán még többen. Jó néhányan goromba megjegyzéseket tesznek, akár úgy, hogy más is abszolút hallhassa ezeket. A legdurvább, amit halottam, hogy „ezt az állatot meghívják rendezni, és biztos még fizettek is neki.” Mások pedig lelkesen ünneplik a produkciót.

Zsótér Sándor nem először vált ki szélsőséges indulatokat, nem először megy haza rendezéséről a nézők egy része. És nem először rajonganak azért, amit csinált, az előadás végén vannak, akik taps nélkül távoznak, míg mások lelkesen vastapsolnak, sőt bravózók, éljenzők is akadnak.

A bűvös vadász, ami valaha több helyütt ment nálunk vidéken, és bizonyos verziója a Művészetek Palotájában is színre került, az Operaház repertoárján eléggé érthetetlen módon hetven éve nem szerepelt. Weber vad, szenvedélyes, áradó dallamokkal teli romantikus operája iránt érezhetően nagy a várakozás.

Az Erkel hétköznap este szinte dugig, ami azért önmagában örömteli. Az már kevésbé, hogy a nyitány alatt köhögők hada kel versenyre a muzsikusokkal, akik végül azért szerencsére győzedelmeskednek. Halász Péter főzeneigazgató vezényletével igencsak megszólal a zenekar. És képes lesz csendeket is teremteni.

Halász már Az árnyéknélküli asszony óriási zenekarát is ihletett állapotba tudta hozni, és a mifelénk szintén kevéssé játszott remekművet, Szikora János rendező segítségével, közel vinni a nézőkhöz. Most is mindent megtesz ezért, valóban csaknem határtalanul áradnak a dallamok, a sokat szidott zenekar élvezetes teljesítményt nyújt.

És az énekesi teljesítményre sem lehet sok panasz. A kórusok pedig kifejezetten jól szólnak, a Magyar Állami Operaház énekkarát a Honvéd Férfikarral erősítették meg, a vadászok kórusát a közönség tagjai közül páran még az utcán is lelkesen dúdolják. Az énekeseket pedig több ária után becsülettel megtapsolják.

Min háborodnak akkor fel, akik felháborodnak? Például azon, hogy nincs mesebeli, látványos bűvös erdő, ahogy az ördög, a gonosz tanyája sem borzongatóan látványos, ehelyett Ambrus Mária, aki Zsótér állandó munkatársa, Benedek Mari jelmeztervezővel együtt, egy óriási ellipszist, világító alakzatot tervezett, ami hol óvón, hol fenyegetően helyezkedik el a szereplők feje fölött, akár mint egy felsőbb hatalom, hol leereszkedik közéjük, és játéktérré is válik.

A szereplők ruhái maiak, olykor egyenesen hétköznapiak, már ez is kelt felhördülést. A gyakori félmeztelenség pedig pláne. Az pedig különösen, hogy a félmeztelenek zöme idős ember, akár lógó hassal és bőrrel, netán nehezen totyogva, vagy négykézlábra kényszerítetten. Zsótér ellenpontozza a szárnyaló romantikát. Az elszállottság közepette megmutatja, egyenesen a szemünk elé tárja az elesettséget, a kiszolgáltatottságot, a reményt vesztett letargiát.

Az ábrándképek földhöz ragadtsággal vegyülnek. A mese nagyon is valóságossá válik. Bár kétségtelen, hogy ez a profanizálás olykor átcsap nevetségességbe, nem szervesül a darabbal. Amikor a nyoszolyólányok kórusa éneklés közben félreérthetetlenül begerjedt, erotikus csípőmozdulatokat tesz, és mögöttük, igaz, hogy csak háttal, de alsóruhára vetkőzve hasonló mozdulatokkal hívják föl magukra a figyelmet, az végképp kiveri a biztosítékot, ekkor körülöttem előadás közben is repkednek a szitokszavak.

Nincs pedig másról szó, mint annak kifejezéséről, hogy az ember sok tekintetben menthetetlenül ösztönei által meghatározott, és valószínűleg ez viszi félre a címszereplőt is, amikor eladja a lelkét az ördögnek varázsgolyóért cserébe, hiszen egy ideje mellé lő, és a rideg szabályok értelmében csak mesterlövéssel nyerheti el menyasszonya kezét.

Az ördögöt, aki ezúttal Samiel névre hallgat, Ladányi Andrea táncos-koreográfus adja megdöbbentő erővel, metsző hidegséggel. Gúnyosan, büszke önelégültséggel, rendíthetetlen hatalma biztos tudatában táncol, tökéletesen testére feszesen simuló ruhái, gőgős léptei is magabiztosságot, a kegyetlenség mámorát árasztják. Amikor pedig prózában van pár lúdbőröztetően kemény mondata, azokat olyan lidércesen ejti ki, hogy ölni lehetne velük.

A táncos beszédéből tanulhatnának az énekesek, akik teljesítményét komolyan lerontja, hogy elég gyakran kell prózában megszólalniuk, és ez általában mesterkélt szövegfelmondássá válik. A címszerepben Kovácsházi István érzékelteti a végletes tanácstalanságot, és kétségbeesést, és énekében a lángoló szerelmet is, amit szerény színészi játéka, általában rezzenéstelen arca, kevéssé hitelesít.

Szabóki Tünde több áriát is feszült drámaisággal énekel, de színészi szempontból neki sem hiszem el az olthatatlan szerelmet. Akinek, Ladányin kívül, mindent elhiszek, az Kováts Kolos a Remete szerepében.

Mint egy bölcs Sarastro, egy hatalmas tudású, humánus ember, áll az előadás végén, a temérdek tudástól kicsit meghajlottan, de határozottan, és megértést, megbocsájtást, önmagunkkal való szembenézést hirdet rengeteg élettapasztalattal. Fajsúlyos, megkérdőjelezhetetlenül hiteles, lenyűgöző. Egy vitathatatlanul nagy művész betetőzi a több szempontból vitatható, indulatokat is keltő, de formátumos előadást.

Szerző

Új kezdet az amerikai-kubai viszonyban

Publikálás dátuma
2014.12.19. 06:40
A nukleáris szakadék szélén – John F. Kennedy tévébeszédben jelentette be Kuba blokádját FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/HULTON ARC
A hidegháború egy újabb relikviájának eltűnését, egy újabb fal ledőlését hozhatja az amerikai-kubai viszony normalizálása. Világszerte történelmi lépésnek minősítették Barack Obama és Raúl Castro megegyezését a diplomáciai kapcsolatok mielőbbi helyreállításáról. Az amerikai elnök hosszú évek háttértárgyalásai után bejelentett döntése belpolitikailag mindenképpen kockázatokat rejt. Kuba számára a legfontosabb a több mint öt évtizede életbe léptetett embargó feloldása lenne, ezt azonban Obama elnök a republikánus többségű kongresszus ellenében aligha tudja keresztülvinni.

Obama csupán régóta ismert realitásokat fogalmazott meg, amikor leszögezte, hogy az elszigetelés politikája nem működött Kubával szemben, nem vezetett a kubai rendszer összeomlásához, a kapcsolatok liberalizálása nagyobb eséllyel segítheti elő a havannai demokratizálást.

A Florida partjaitól mintegy 140 kilométerre fekvő karibi szigetország egykor az amerikai gazdagok játszótere, a maffia kedvelt működési terepe volt, mindaddig, amíg Fidel Castro és gerillái 1959. január 1-én el nem űzték Fulgencio Batistát, a korrupt diktátort Havannából.

A balra fordult, egyre erőteljesebben szovjet befolyás alá került szigetország saját súlyánál mindig is fontosabb szerepet játszott a két rendszer közötti nagyhatalmi játszmákban, a kubai rakétaválság idején a nukleáris szakadék szélére sodródott a világ. Noha a Szovjetunió már régóta nem létezik, belemerevedett reménytelen szerepébe. Kubában mintha megállt volna az idő.

Az idős, betegeskedő, valamennyi hivatali posztjáról már lemondott Comandante egykori hatalomra kerülése óta már a tizenegyedik amerikai elnök lakik a Fehér Házban. Miközben a világ más államai – a egyenlősdit erőltető, az ellenzéki hangokat elnyomó, a piacgazdaságot lassan adagoló kubai rezsimmel kapcsolatos fenntartások dacára – régóta normalizálták viszonyukat Havannával, az egymást követő amerikai kormányzatok legfeljebb átmeneti és óvatos nyitási kísérleteket tettek.

Az amerikai tőke mindeközben ugrásra készen vár, s lassan már évtizedek óta csalódottan figyeli, hogy az európaiak, latin-amerikaiak előnyös pozíciókat építenek ki a valaha volt „cukorsziget” lehetőségeit kiaknázva. A hatalmas lobbierejű, a legutóbbi népszámlálási adatok alapján több mint kétmilliós kubai-amerikai közösség főként régi emigráns hangadói máig megkötik az amerikai elnökök kezét, annak ellenére is, hogy a már Amerikában született kubaiak új generációi szakítanának a régi beidegződésekkel.

Barack Obama elismerte, hivatalba lépése óta többféle oldalról nyomás nehezedett rá, hogy lépjen előre az amerikai-kubai viszony normalizálása terén. Meglehet, a dél-amerikai Ferenc pápa aktív közreműködése nélkül megint csak nem történt volna több néhány bátortalan liberalizálási intézkedésnél, s még most sem kizárt, hogy elnöksége utolsó két évében – a republikánus többségű kongresszus ellenében – valódi áttörést nem sikerül majd elérni.

Ha lépni akart, ez volt a legalkalmasabb pillanat, amikorra időzítette. A novemberi félidős kongresszusi választások előtt nem tehette meg, a 2016-os elnökválasztás közeledtével pedig még kevésbé. Az amerikai-kubai viszony várhatóan így is a kampánycsatározások középpontjába kerül.

Legfontosabb változás, hogy több mint fél évszázad után Washington nagykövetséget készül nyitni Havannában. Eddig a kubai fővárosban működő svájci képviseleten keresztül intézték a felmerülő ügyeket. A bejelentések szerint liberalizálni fogják a két ország közötti tranzakciókat. Amerikai állampolgároknak engedélyezik, hogy több pénzt utaljanak át kubai állampolgároknak. A jövőben használhatják hitel- és bankkártyájukat a szigetországban.

Enyhítik az exporttilalmakat, több amerikai termék kivitelét engedélyezik. A Kubába utazó amerikaiak 100 dollár értékben bevihetnek kubai szivart az Egyesült Államokba. Az amerikaiak eddig jórészt csak hivatalos céllal utazhattak, vagy csereprogram keretében, chartergéppel, szervezett csoportban. A USA Today szerint engedélyezett a családlátogatás, újságíróként, a kormány megbízásából, oktatási, kutatási céllal, vallási eseményekre, versenyekre, kiállításokra lehet Kubába utazni, kószáló turistaként továbbra sem.

Az amerikai szankciók feloldásának egyik feltételeként felülvizsgálják Kuba státuszát, s az ígéretek szerint Washington leveszi Havannát a terrorizmust támogató államok listájáról. Obama ígéretet tett arra, hogy megvizsgálják az embargó feloldásának lehetőségét, ehhez azonban az amerikai elnök döntése önmagában kevés, ehhez kongresszusi hozzájárulás szükséges. Bár a kongresszusban januártól republikánus a többség, a kubai kapcsolatok kérdésében nem feltétlenül párthovatartozás mentén húzódnak a frontvonalak.

Számos tekintélyes demokrata honatyának is fenntartásai vannak a kubai nyitással kapcsolatosan. Marco Rubio floridai republikánus szenátor máris pénzügyi akadályokat helyezett kilátásba, a szenátus szerinte még a havannai követség nyitására szánt összeget is blokkolhatja. Floridai demokrata szenátorkollégája, Bill Nelson inkább a kivárás álláspontjára helyezkedett, ő a kubai demokratizálástól tenné függővé a további előrehaladást.

Szerző

Új kezdet az amerikai-kubai viszonyban

Publikálás dátuma
2014.12.19. 06:40
A nukleáris szakadék szélén – John F. Kennedy tévébeszédben jelentette be Kuba blokádját FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/HULTON ARC
A hidegháború egy újabb relikviájának eltűnését, egy újabb fal ledőlését hozhatja az amerikai-kubai viszony normalizálása. Világszerte történelmi lépésnek minősítették Barack Obama és Raúl Castro megegyezését a diplomáciai kapcsolatok mielőbbi helyreállításáról. Az amerikai elnök hosszú évek háttértárgyalásai után bejelentett döntése belpolitikailag mindenképpen kockázatokat rejt. Kuba számára a legfontosabb a több mint öt évtizede életbe léptetett embargó feloldása lenne, ezt azonban Obama elnök a republikánus többségű kongresszus ellenében aligha tudja keresztülvinni.

Obama csupán régóta ismert realitásokat fogalmazott meg, amikor leszögezte, hogy az elszigetelés politikája nem működött Kubával szemben, nem vezetett a kubai rendszer összeomlásához, a kapcsolatok liberalizálása nagyobb eséllyel segítheti elő a havannai demokratizálást.

A Florida partjaitól mintegy 140 kilométerre fekvő karibi szigetország egykor az amerikai gazdagok játszótere, a maffia kedvelt működési terepe volt, mindaddig, amíg Fidel Castro és gerillái 1959. január 1-én el nem űzték Fulgencio Batistát, a korrupt diktátort Havannából.

A balra fordult, egyre erőteljesebben szovjet befolyás alá került szigetország saját súlyánál mindig is fontosabb szerepet játszott a két rendszer közötti nagyhatalmi játszmákban, a kubai rakétaválság idején a nukleáris szakadék szélére sodródott a világ. Noha a Szovjetunió már régóta nem létezik, belemerevedett reménytelen szerepébe. Kubában mintha megállt volna az idő.

Az idős, betegeskedő, valamennyi hivatali posztjáról már lemondott Comandante egykori hatalomra kerülése óta már a tizenegyedik amerikai elnök lakik a Fehér Házban. Miközben a világ más államai – a egyenlősdit erőltető, az ellenzéki hangokat elnyomó, a piacgazdaságot lassan adagoló kubai rezsimmel kapcsolatos fenntartások dacára – régóta normalizálták viszonyukat Havannával, az egymást követő amerikai kormányzatok legfeljebb átmeneti és óvatos nyitási kísérleteket tettek.

Az amerikai tőke mindeközben ugrásra készen vár, s lassan már évtizedek óta csalódottan figyeli, hogy az európaiak, latin-amerikaiak előnyös pozíciókat építenek ki a valaha volt „cukorsziget” lehetőségeit kiaknázva. A hatalmas lobbierejű, a legutóbbi népszámlálási adatok alapján több mint kétmilliós kubai-amerikai közösség főként régi emigráns hangadói máig megkötik az amerikai elnökök kezét, annak ellenére is, hogy a már Amerikában született kubaiak új generációi szakítanának a régi beidegződésekkel.

Barack Obama elismerte, hivatalba lépése óta többféle oldalról nyomás nehezedett rá, hogy lépjen előre az amerikai-kubai viszony normalizálása terén. Meglehet, a dél-amerikai Ferenc pápa aktív közreműködése nélkül megint csak nem történt volna több néhány bátortalan liberalizálási intézkedésnél, s még most sem kizárt, hogy elnöksége utolsó két évében – a republikánus többségű kongresszus ellenében – valódi áttörést nem sikerül majd elérni.

Ha lépni akart, ez volt a legalkalmasabb pillanat, amikorra időzítette. A novemberi félidős kongresszusi választások előtt nem tehette meg, a 2016-os elnökválasztás közeledtével pedig még kevésbé. Az amerikai-kubai viszony várhatóan így is a kampánycsatározások középpontjába kerül.

Legfontosabb változás, hogy több mint fél évszázad után Washington nagykövetséget készül nyitni Havannában. Eddig a kubai fővárosban működő svájci képviseleten keresztül intézték a felmerülő ügyeket. A bejelentések szerint liberalizálni fogják a két ország közötti tranzakciókat. Amerikai állampolgároknak engedélyezik, hogy több pénzt utaljanak át kubai állampolgároknak. A jövőben használhatják hitel- és bankkártyájukat a szigetországban.

Enyhítik az exporttilalmakat, több amerikai termék kivitelét engedélyezik. A Kubába utazó amerikaiak 100 dollár értékben bevihetnek kubai szivart az Egyesült Államokba. Az amerikaiak eddig jórészt csak hivatalos céllal utazhattak, vagy csereprogram keretében, chartergéppel, szervezett csoportban. A USA Today szerint engedélyezett a családlátogatás, újságíróként, a kormány megbízásából, oktatási, kutatási céllal, vallási eseményekre, versenyekre, kiállításokra lehet Kubába utazni, kószáló turistaként továbbra sem.

Az amerikai szankciók feloldásának egyik feltételeként felülvizsgálják Kuba státuszát, s az ígéretek szerint Washington leveszi Havannát a terrorizmust támogató államok listájáról. Obama ígéretet tett arra, hogy megvizsgálják az embargó feloldásának lehetőségét, ehhez azonban az amerikai elnök döntése önmagában kevés, ehhez kongresszusi hozzájárulás szükséges. Bár a kongresszusban januártól republikánus a többség, a kubai kapcsolatok kérdésében nem feltétlenül párthovatartozás mentén húzódnak a frontvonalak.

Számos tekintélyes demokrata honatyának is fenntartásai vannak a kubai nyitással kapcsolatosan. Marco Rubio floridai republikánus szenátor máris pénzügyi akadályokat helyezett kilátásba, a szenátus szerinte még a havannai követség nyitására szánt összeget is blokkolhatja. Floridai demokrata szenátorkollégája, Bill Nelson inkább a kivárás álláspontjára helyezkedett, ő a kubai demokratizálástól tenné függővé a további előrehaladást.

Szerző