Együtt nyerik a hajrát – In memoriam Tandori Dezső és Tandori Ágnes

Egy nappal múlt egy éve, hogy nincs Tandori Dezső. A tandoridezsőség jelenségnek legalábbis vége lett, nincs hangja már, mert ahogy Az Éj felé című kötet egyik versében írja, „Valami más, / valami több nem kezdődik, ahol / a hang-próba véget ér céltalan”. Ami maradt belőle mégis, emlékezeten és betűkupacokon túl, élőn és tapinthatón, azt idén január 1-jén Tandori Ágnes vitte magával. A közös földbe, ahová a két T már jó ideje együtt készült…

A medvék

Mi lesz vagy lett vajon a medvékkel? Nem tudom, elrendezték-e a sorsukat, de az biztos, hogy már 16 vagy 17 évvel ezelőtt, a 65. születésnapjára készülve, az úgynevezett sakktáblaévben (64) megírta, sőt meg is szónokolta, mennyire aggasztják, mi lesz velük, ha ők már nem lesznek. Jött haza apám a szokásos reggeli kocsmakörútjáról, és mesélte unicumos-negrós szagú szavakkal, hogy a Dezső olyat mondott a szeretetről, és úgy mondta, hogy azt mindenkinek hallani kellett volna, mert csak harsogjuk a szót a vakvilágba, és közben nem vesszük észre, miképpen nyomorítjuk meg vele a másikat. És hogy a Dezső halni készül – ezt már kevéssé színpadiasan, inkább viccesen mesélte –, mert megígértette vele meg a Pali bácsival, meg még ki tudja, ki mindenki mással, hogy ha ő és a felesége egyszer nem lesznek, nem engedik, hogy a medvék valami haszonleső kucséber ószeres kocsiján végezzék. Jóval később, amikor apám már feltehetően egy kifogyhatatlan stampedlivel a kezében várta cimborája csinnadrattás érkezését az örök nincs talponállójában, kezembe került „A 65. mezőről” című vers, melyből megértettem a szeretet és a medvék közötti negatív összefüggéseket. „…az emberiség a szeretetet is, / mint egy kocsmai reggelen meséltem makacsul, / arra találta fel csupán, hogy uralmát mint faj / s Földön a többi faj felett ily ravaszságosan / megszilárdítsa, fokozza: az állítólagos szeretet / is csak hatalmi, nagyon ravasz hatalmi eszköz, / mint az egyházak elhatalmasáobsbló elgyhaltamazoásdból / is látk, láutk, látukt. S más ily vadakat szónokoltam. / Pedig fájdalmaim és félelmeim igazak voltak. / S nem is néztük akkor, halálom után drága Medvéimmel mi lesz, / Ha majd aztán társném sem lesz nekik.”

Társné

Legtöbbször így jelenik meg a versekben és a prózákban Tandori Ágnes, a Lány, Másikunk, Madame D’Array, Tradoniné vagy Mrs. Tanrodi, Tandori Dezső másik fele, aki nélkül nem lennének medvék, nem lettek volna verebek, zöldikék és poszáták, a Kis és Nagy Koala Kártyabajnokságok, és nagy valószínűséggel nem lett volna Tandori Dezső sem. Legalábbis az, aki. Ők ketten együtt a tandoridezsőség: Dezső, szikárul, amolyan weöressándorosan éneklő hanggal, parázsló tekintettel, tornacipőben, egy vagy két kötött sapkában, Ágnes pedig diszkréten a háttérbe vonulva, egyenes tartással és roppant humorral, gurulós cekkerét is makulátlan eleganciával maga után húzva. Az otthonuk, Lánchíd utcai madárházuk közös életük és irodalmuk mikrovilága, ahonnan számtalan makrogondolat kapott szárnyra, s ahová a legtöbben „csak” a sorokon keresztül kukkanthattak be. Azt írja több helyütt Tandori, hogy lakásunkban meglepő látványoknak lehetne szemtanúja a látogató, már amennyiben látogatókat fogadnának. „Madaraink ugyanis – csúnya szóval – háklisak, iszonyúan a megszokások rabjai. Bennünket is ilyenné alakítanak, meg se kottyan nekünk egy kis egyformaság, sőt. Talán a szívünk mélyén mindig áhítottuk a megbízható, állandó dolgokat. Egyikünk, mondjuk így, Monsieur Madárfelügyelő-Maigret itt a lakásban, madaraink jelenlétében csakis – diszkréten csíkos sortot és ujjas fehér trikót viselhet, másikunk ugyanilyen körülmények között, Madame Madárfelügyelő-Maigret szerepköréhez illően, szép hosszú, ujjas, karcsúsított köpenyt. A sort szárának hosszát, azaz rövidségét, valamint a köpeny szabásának karcsúságát madaraink szerencsére nem kifogásolják.” (Az evidenciatörténetek)

Lényegében minden megtudható kettejük közös mindennapjairól, viszonyukról, szeret-nemszeret stációikról a Tandori-életműből, melybe – egy-egy versben, közös fordításaikban, A Semmi Kéz című válogatáskötetben megjelent, Pipike című írásban és egyetlen közösen jegyzett művükben, a Madárnak születni kell! című madártani kézikönyvben – szavakkal is bele van rejtve, vésve, tetoválva Tandori Ágnes. Érdekes, hogy mindig ő a bölcsebb, a tudatosabb, a visszavonhatatlanabb, a megfellebbezhetetlen. Ha Egyikük (Tandori Dezső) valamiféle ontológiai igazságot készül megfogalmazni, azt egészen biztosan így vagy úgy a Másikuk (Tandori Ágnes) szájába adja. Mrs. Tanrodi fogalmazza meg életrendjük afféle filozófiáját is, mely zanzában annyit tesz, hogy ha valaki egy verébbel nem képes úgy foglalkozni, mint ha az a veréb teljes világ lenne, a maga reménytelenségével és reményeivel, veszendőségével és pontos tökéletességével, szépségével és furcsaságával, akkor a világ sosem fog tudni igazi világgá válni.

Tandori életfilozófiája, ha volt ilyenje egyáltalán, 30 gramm, törékeny és pihe-puha mércével mérhető. Azt mondja több helyen, hogy az irodalom, amire nyolcéves kora óta készült, s ami végső soron látszólag annyi eredményt hozott neki, mégse lett „az, ami”. De a madarak azok, amik-akik! „S nem menekvésképpen. Ugyan ki merészelne olyan badarságot állítani, hogy menekvés az, ha valaki végre eljut oda, amiről mindig is szó lett volna? Miért, miről van szó a világon, kérdezi másikunk ugyanígy, valami íróasztal vagy pozíció megszerzéséről? A pénzről? A hírnévről, az ismertségről? Egyáltalán nem! Ha azt mondjuk, élet, akkor magáról az életről van szó. S ha valaki madarakkal – vagy bármi hamisítatlan dologgal – foglalkozik így, netán még különbül, mint mi, az tudni fogja, mi a hamisított és a hamisítatlan. Hát ennyi minden rejlik egy olyan apró tény mögött, hogy Csucsu elkerült pár héten át Szpéró mellől, Papsi van ott, és mind nagyon-nagyon énekelnek erre az írógépzajra. Amivel e sorok készülnek, még nyomdai sorsuk előtt, a géppapíron. Másikunk állapítja meg ezt, és igaza van. Ezzel ő hirtelen ugyanott van íróilag, mint ha évtizedeken át készült volna a pályára. A madarak: ez – irodalom.” Másikuk azt is mondogatta, hogy ha ő halna meg előbb, Egyikük ültessen tyúkhúrt a sírjára, járjanak oda a verebek, és legyen ez Pipike meg a többiek emlékműve. Tyúkhúrt kell ültetni a Tandori-sírra, ha ezt a halál már csak így intézte!

Halál

Mindig és mindenhol jelen van az életműben. Hányszor és hányféleképpen kántálja már-már rituálisan, hogy csőr, szárny, szétforduló, elnémuló szavak. Az a pillanat – mutatja is egy videóban –, amikor meghal a madár és szétdobódik a szárnya. Június 6-a Szpéró halálévfordulója – ezt is mindenkinek tudnia kell – mondja valahol; s a számára nagyokat, irodalmi hatalmasságokat és pályatársakat, ha fiatalabb korukban mentek el annál, mint amennyit ő már megért, szintén a halál avatta húgaivá és öccseivé. A múlandóság kísért Ágnes kivett fél veséjében éppúgy, mint a Suicidal Tendencies, a Morbid Angel vagy, a Slayer dalszövegeiben, vagy A Nagy Ismeretlen című vers életre nem rímelő családneveiben: nomen est omen Furzenbauer, azaz Fingépítő.

Tandori lényegében mindig is a meghalással foglalkozott. Főleg 1977 után, amikor belekezdtek a madarasdiba. Onnantól minden pillanatát húsba vájón járta át az érzés: mi lesz, ha Alíz, Csucsu, Szpéró, Samu, Böbe és a többiek nem lesznek? „Ha lecsupaszodik minden, ha semmi se lesz tényleg, akkor lesz-e egy következő fokozat megint? Nem lehet tudni. (A ki- és meghalást kell gyakorolni.)” Látom, hogy ott áll még ma is, a Clarkon – ahol megcsúszott a jégen, és eltörte a lábát – és nézi, és ki tudja, honnan kérdezi: „volna-e aszfalton folt még, / volna-e úgy utánam, / és a két lábam, mondjuk, / a kórházi gyűjtőbe / dobták volna, s a hamvak, / a TéDé hamvai, pardon, / t. d. hamvai , kis / betűvel, tökéletlen / hamvak, bár a Tabánban, / porladó madarak, / a madárkái közt, / s bár ez már olyan mindegy, /e borzalmas halál / megérte-e a sok / kacifántot…?” Amire Társnéja csak annyit felel, hogy „az odúban a radiátoraink azért… ugye, milyen csinosak? Ennek most tényleg örülünk, örülnünk kell, hogy reggel van s akadnak mégis még valami terveink, és Abdusaparov nyerte a hajrát.”