Elhunyt volt kollégánk, Ferenczi Krisztina

Méltósággal viselt, hosszan tartó, súlyos betegség után életének 65. évében csütörtökön elhunyt Ferenczi Krisztina színésznő, író, újságíró. Temetéséről később intézkednek.

Ferenczi Krisztina a Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után a debreceni Csokonai Színházban kezdett dolgozni, szerepelt a Radnóti Miklós Színpadon és a József Attila Színház társulatában, Pécsen, Békéscsabán, illetve Szegeden, miközben elvégezte az ELTE magyar szakát. Miután 1990-ben távozott a szegedi színháztól, elvégezte a Magyar Hírlap újságíró-iskoláját, Soros-ösztöndíjjal megírta az 1994-ben megjelent Előjáték a sajtószabadsághoz című kötetét. Oknyomozó újságíróként dolgozott, publicisztikái, tényfeltáró riportjai, könyvei jelentek meg. Az Orbán-bányákról írt sorozatáért az egykori Magyar Hírlap munkatársai 2001-ben az Év újságírójává választották. Dolgozott a Népszavának, állandó szerzője volt a Népszabadságnak. 2006-ban jelent meg Szüret - Az Orbán-vagyonok nyomában című könyve, majd 2014-ben A Narancsbőr című kötete. Idén a Szüretet újra kiadták.

– A demokrácia őrkutyáját farkaskutyákkal akarták elűzni - mesélte lapunknak adott tavalyi interjújában felcsúti élményeit. Ilyen volt. Valóban a demokrácia őrkutyájának tartotta magát. Nem csoda, hogy azok, akiknek az ügyeiről írt, ez elég kevéssé bírták elviselni. Nekünk, akik kollégái, munkatársai és bizonyos mértékig a barátai voltunk, sem volt könnyű. Mert mindig tökéleteset akart alkotni, így sosem érdekelték a terjedelmi korlátok. De mindig az ügyért küzdött, nem magának akart dicsőséget. Munkakutya volt. Dolgozott látástól vakulásig, nem érdekelte semmilyen korlát. Néha a lapzárta sem. Színésznő volt, de egy pillanatig sem színészkedett. Megpróbáltatások kísérték egész életében és ő bátran szállt szembe minden bajjal. Abban a lapunknak adott interjúban így fogalmazott: "Döbbenetes tapasztalat, hogy azt elképzelik, ... egy stadion, ilyen monstrum sutyiban úgy fölépíthető, hogy senki nem látja. Ennyire képtelen a világképük." Az ő világképe viszont egészen pontos volt. Azt szerette volna, ha az a képtelen világkép végképp eltűnik. Most, hogy már nem tud tovább küzdeni, mert legyűrte a könyörtelen betegség, csak a példáját örökíthetjük tovább. Meg azt a reményt, hogy Kriszta küzdelme sem volt hiábavaló. Emlékezni mindenképpen kell rá.