Fantomgól a pokolban

Annyi nagy szégyene van a FIFA-históriának, hogy bőven lehet válogatni, sajnos. A megdöbbentő gyalázatok egyike negyvenöt évvel ezelőtt történt.

Az 1974-es vb-részvételért interkontinentális pótselejtezőt kellett vívnia egymással a Szovjetunió és Chile válogatottjának. A szovjet csapat a franciák fölött aratott 2-0-lal szerezte meg európai kvalifikációs csoportjában az elsőséget, míg a chilei együttes a peruiak elleni, háromtételes párharcban (0-2 és 2-0 után semleges pályán, Montevideóban 2-1) vívta ki a jogot a további szereplésre. Akkor még Salvador Allende volt Chile elnöke.

Ám szeptember 11-én Augusto Pinochet tábornok véres puccsal magához ragadta a hatalmat, majd koncentrációs táborrá alakította a santiagói Nemzeti Stadiont, ahol több tízezer embert tartottak fogva törvénytelenül. Az aréna területén rendszeresek voltak a gyilkosságok és a kínzások, ezért a Szovjet Labdarúgó Szövetség bejelentette: a szbornaja nem áll ki 1973. november 21-én a pótselejtező visszavágójára, amennyiben azt Santiagóban rendezik. Márpedig Pinochet elrendelte, hogy mindenképpen ott tartsák a találkozót. Majd amikor a FIFA szemlebizottsága a szenvedések színterévé aljasított sporttelepen járt, a foglyok többségét az öltözőépületekbe zsúfolták, s csupán keveset hagytak közülük a nézőtéren. Hallatlan cinizmussal néhányat a bejárás során lőttek agyon, nyilván hangtompítós fegyverekkel. A megtévesztés szándéka nem menti a nemzetközi szövetséget, hiszen annak illetékesei a híradásokból két hónapja értesülhettek róla, mi folyik Chilében, ám Helmut Käser FIFA-főtitkár soha nem felejthetően azt nyilatkozta: „Semmilyen sportbéli okot nem látok arra, hogy bárki bojkottálja a Világ Kupát.”

A brit Morning Star ezzel szemben maró gúnnyal azt írta: „Belfast pillanatnyilag nyugodtabb hely Santiagónál.” Az üzenet nyilvánvalóan Sir Stanley Rousnak, a FIFA angol elnökének szólt...

Noha a világszervezet múlhatatlan felelősségét ez sem enyhíti, a szovjet szövetség súlyos hibát követett el azzal, hogy a pótselejtező első mérkőzését (0-0) szeptember 26-án engedte lejátszani Moszkvában. A futballisták már akkor sem akartak pályára lépni, majd Oleg Blohin, az 1975-ös aranylabdás meg a többiek azzal fordultak a vezérkarhoz, hogy félnek elutazni Santiagóba, a szövetség pedig akceptálta ellenérzésüket. (A bojkottról persze nyilván Leonyid Brezsnyev döntött.)

Ami ezután következett, az – a rémálmon túl – a legálnokabb bohózatok között tartható számon. Pinochet november 9-én kiüríttette a tábort, és visszahelyezte eredeti funkciójába a stadiont, majd a mérkőzés napján a helyszínen megjelent a chilei csapat, felvonták a zászlókat, a zenekar eljátszotta a himnuszokat, miközben az ellenfél – bejelentésének megfelelően – nem volt sehol. A mérkőzést is elkezdték: a chileiek elindították a labdát, és akciójuk végén Francisco Valdez – gondolták volna? – az üres kapuba passzolt. Legalább 18 000 (egyes források szerint 25 000) néző ünnepelte a fantomgólt... A „meccset” a chileiek 1-0-ra nyerték, majd a mindenre képes FIFA 2-0-lal igazolta a találkozót.

Az 1974-es vb-re a bravúros győzelmet arató chileiek utazhattak, de a valaha volt legszomorúbb futballesemény egyikének még nem volt vége. Mivel a chileiek tudták, hogy a szovjet együttes nem megy el Santiagóba, a visszavágó napjára meghívták a Santost, amelynek elöljárói – 30 ezer dollárért – elfogadták az invitálást. Nem mellesleg: a pótselejtezőtől a világbajnokságig mindössze három válogatott mérkőzést tudott játszani a chilei csapat, ezek közül kettőt a diktáror Duvalier-dinasztia rettenetes Haitijában. A harmadikra az ír válogatott utazott el 1964 májusában Santiagóba, de Dublinban heves – ám hiábavaló – tiltakozás előzte meg a vendégszereplést. A Santos viszont erényt kovácsolt a morális mételyből: miután csapata 5-0-ra győzött a chilei válogatott ellen, az eredményt így aposztrofálja a klubkrónika: „Pinochet–Santos 0-5. Finom bosszú volt ez azoktól, akik iszonyodnak az erőszaktól, a brutalitástól. Hasonló történt, mint Jesse Owens diadalai alkalmával az 1936-os olimpián Hitler Berlinjében.”

A politikai párhuzam megáll. Ám a Santosnak – amelyben, ha Pelé nem is, Euzebio (Carlos de Jesus) játszott, sőt két gólt szerzett – csak annyi helyben hagyható magyarázata van Santiagóra, akár a FIFA-nak...