Köszönjük Alföldi, köszönjük Salamon!

Több évig jártam Jászai Mari nyomában, kutattam életútját, jegyzeteltem naplóját, tanulmányoztam alakításait, anélkül,hogy egyszer is láttam volna színpadon, hallottam volna hangját. Akik írásaikkal segítettek - Kosztolányi Dezső, Beöthy Zsolt, Gyergyai Albert - művészetének értő tanúi, inkább csak kérdéseket, sőt, még némi lelkiismeret furdalást is ébresztettek bennem. Vajon lehet-e, szabad-e emlékek nélkül emlékezni?

Az első és egyetlen korabeli kritikus, aki felfigyelt a színházi teljesítmények és visszhangjuk aránytalanságára és a mulandó művészet megörökítésének szükségességére, éppen Jászai művészetének értő bírálója, Rakodczay Pál, színész, kritikus, színháztudós volt.

Ő kérte számon gyenge lábon álló színházi kritikánkon, a színészi alkotás mozzanatait feljegyző tudósításokon túl, a bemutatott színművész teljes szellemi képét és ennek hátterében a magyar színművészet történetének megfelelő fejezetét. Rakodczay Jászai Elektra alakításáról írott tanulmánya részszint elbűvölt, részszint elszomorított: megéreztem és megértettem, hogy mit mulasztottam. Kritikusként azóta is izgat a tanúként megszólaló kortárs megkülönböztetett felelőssége. Hogy a jelenről és a jelennek írott beszámolóink, bírálataink mennyiben őrzik meg a legnagyobbak teljesítményeit - a jövendőnek.

Mert többekkel ellentétben hiszem, hogy sokat és joggal bírált mai színházi életünkben is van mit megörökíteni. Még akkor is, ha a "kegyelem pillanata" többnyire csak egy-egy előadásra, alakításra szorítkozik. De utólag is nagyra értékelem, hogy kortársként lelkes hívei, drukkerei lehettünk a "Kaposvár-jelenség" születésének és fénykorának, kitartó nézői és kritikusai voltunk és vagyunk a Katonának, bizakodó tanúi - és immáron olvasói is - a társulatteremtő rendező, Pintér Béla íróvá válásának.

De az is tudható, hogy nemzedékünknek hosszú távra a legtöbbrétű társadalmi és színházi tapasztalatot, a legizgalmasabb időszerű politikai polémiák anyagát a budapesti Nemzeti Színház elmúlt öt éve kínálta. Színháztörténetünknek ez a legközelebbi múltban sajnálatosan lezárult fejezete az, aminek átörökítéséért kritikusként egyenként és egyetemlegesen is felelősek vagyunk. Csáki Judit tartalmas Alföldi monográfiájával megtette a magáét, a kritikusok céhe évről-évre a hagyománnyá szervesült Kritikus díjak kiosztásával szavazott az Alföldi Róbert vezette Nemzeti mellett.

És ezzel, mintha be is érte volna a változásokat, pontosabban változtatásokat fájó szívvel regisztráló szakma és a közvélemény. Meglehet, ezért nem figyelt fel igazán arra, hogy az immáron hagyományos közvetítő technika eszközével, egy eléggé mellőzött művészeti ág termékeként megszületett végre egy elvben a mai és holnapi közönség számára is alkalmas tanúságtétel.

Nem remekművet köszönteni jöttünk, de örömmel nyugtázzuk, hogy végre rendelkezésünkre áll az a hosszú távon is látható és hallható kordokumentum, amire Jászai Mari művészetét tanulmányozva olyan nagy szükségünk lett volna. A most látott film címe annak műfaját és tárgyát is tartalmazza, sőt, kimondva-kimondatlanul minősíti is. Alföldi Nemzeti Színházának híveiként együtt örülhetünk annak, hogy íme, elkészült a Nemzeti dokumentumfilm.

Márciusban, majd egy évvel a jelenséget, Alföldi Róbert Nemzeti Színházát átszervező - felszámoló? - intézkedések után, annak rendje, módja szerint, meghívott közönség előtt megtartották Budapesten a film díszbemutatóját is. Krónika vagy requiem? Mindenkinek az, aminek látja. Kisvártatva megjelent Salamon Andrása filmjéről - főként a neten - néhány objektíven méricskélő, helyenként inkább fanyalgó kritika - és kész. Báron György értő bírálata az És-ben - fontos kivétel.

Aki ezek után is meg akarta nézni, hogy búcsúzik a stáb - vagy az ország? - az öt esztendő alatt összeforrott társulattól, Alföldi a vezetése alatt megizmosodott tehetségű színészgárdától, a művészek az őket csúcsra járatni képes vezetőtől, és szerencsésen megtalálta a hálón, melyik az a még működő művészmozi, ahol éppen aznap (természetesen a legkisebb teremben, és egyetlen előadásban), de legalább játsszák Salamon András dokumentumfilmjét, az - velem együtt - örömmel tapasztalta, hogy ezúttal nem hat-nyolc néző lézengett a moziban, hanem jó fél ház várta ki türelmesen az egymást követő reklámok, filmelőzetesek után a Nemzeti dokumentumfilmet.

Lehet, hogy az én hibám, de odáig sehol, sem a városban, sem a népszerű belvárosi filmszínházban nem találkoztam egyetlen figyelemébresztő, netán a nézők seregét mozgósító tévéreklámmal, a magyar plakátművészet rangját és szolidaritását bizonyító poszterrel sem. Tudom, nincs pénz. Kell a stadionokra… De azt is tudom, hogy ez az árulkodó közöny nem csak erről, és nem csak az általam egyébként nem ismert Salamon Andrásnak szól. Nem is a film, illetve az operatőri munka tényleges hibáinak.

De szóljunk, legalább most a magáról a filmről. Aminek főtémája, narratívája az Alföldi vezette Nemzeti utolsó nagyszabású premierjének, Heinrich Mann félelmetesen aktuális Mephistójának bemutatója.

A film nézői az Alföldi vezette próbákat nyomon követve, bepillantást nyernek az egyes színészi alakítások és a komplex színpadi alkotás születésébe. A történet Németország vezető színészének, a náci rendszerrel kompromisszumot kötő Heinrich Hőfgennek a nyilvánvaló áthallásokat sugalló morális dilemmáit idézi, de a színpadon megjelenített színháztörténetnél is izgalmasabb az a jelen idejű konfliktus, amit a nézőtéren, a pesti előadás szereplőivel együtt élünk meg.

Az előadás megszületésével párhuzamosan időről-időre a közreműködők interjúit, vallomásait hallgathatjuk. Törőcsik lenyűgöző, mint mindig. Kulka János okos, Radnay Csilla megindítóan őszinte. De nem csak a színészek, a közösség többi tagjai is leteszik a garast Alföldí mellett. Meglehet, hogy a film bírálóinak igazuk van, Závada Pál, Mohácsi János izgalmasabb egyéniségek, mint interjú alanyok, Nádasdy Ádám fordítóként, Gálos Orsolya sajtófőnöki minőségben hasonlóképpen nem szembesítenek bennünket szenzációkkal, de együttes kiállásuk, jelenlétük és állásfoglalásuk mégis jelenidejű színháztörténet.

Való igaz, hogy kissé kielégítetlen kíváncsisággal figyeltük az éjszakától reggelig jegyért sorban álló fiatalokat, de a kígyózó sor látványa olyan színházi népszavazás, aminek kiértékeléséhez nem kell komputer sem.

Azután, amikor a Mephisto utolsó Nemzetibeli előadásának végén az élmény hatása alatt megrendült, már-már transzba került nézők egyszerre előveszik és arcuk elé emelik a fehér mezőben fekete betűkkel a "Köszönjük!" szót hirdető posztert, másra sem tudunk gondolni, mint arra, milyen kár, hogy a mi táskánkban most sem lapul hasonló.

Pedig szívünk szerint mi is köszönetet mondanánk Alföldinek és társulatának, nemcsak a merészen gondolatébresztő és nagy művészi gonddal készült Mephistoért, hanem a fél évtized alatt látott, legtöbb előadásért is, és Salamon Andrásnak azért, hogy dokumentumfilmjével szembeszállt a percemberek könyörtelenségével; a színházat fenyegető mulandósággal. Segített megőrizni utódaink számára is színháztörténetünknek ezt a maradandó fejezetét.