Nőről nőre, ágyról ágyra

Egy férfi jár nőről nőre, ágyról ágyra, nem tud a másik nem nélkül létezni, de megállapodni sem képes. Két darab témája most ez két budapesti színházban, a Karinthyban és a Radnótiban. A Nők, és az Anatol és a nők című produkció, más korban, nagyon más szituációban játszódik, és mégis van bennük valami nagyon közös.

Tabukat sértett mindkét szerző. Karinthy Ferenc Aranyidő című regényét - amiből később aztán a Nők című darabot írta -, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján nem engedték kiadni, hiszen egy zsidó fiatalemberről szól, aki Budapest ostromának idején még a pincében is nőről nőre, ágyról ágyra jár, miközben szépeket mond a hölgyeknek, figyelmesen meghallgatja őket, így sikerül túlélnie a borzalmakat. Sármos, kedves kis Casanova ő, aki végül borzadályos megalkuvásra kényszerül. Arthur Schnitzler pedig a sokkal szerencsésebb, de mégis dekadens, depresszióval, világfájdalommal is teli szecessziós időkben írt sokat a mindig feszültségekkel teli férfi és nő kapcsolatról. Körtánc című darabjának ősbemutatója elmaradt Berlinben, betiltották, mert túl pornográfnak találták. A Radnóti Színházban bemutatott Anatol és a nőket nem fogják annak tartani.

Gondoljunk bele, milyen lehetett az, amikor a háború okozta behegedhetetlen sebek keletkezéséhez még mindig túl közel, amikor erről a korszakról jobbára csak heroizált sematikussággal lehetett beszélni, Karinthy Ferenc előállt azzal, hogy bizony-bizony, a bombák árnyékában is volt szexuális élet. A halál torkában is nevettek, féltékenykedtek, áskálódtak az emberek, és a túlélés érdekében igen sok mindent elkövettek, ami ma már dermesztően hihetetlennek tűnik. Karinthy a Nőkben elmés vígjátékba oltja a borzalmakat. Darabjához ideális közeg a Karinthy Színház még a bővítés után is kicsi színpada, ahol nem nehéz megteremteni a légoltalmi helyként szolgáló pince agyonzsúfoltságát. Ahol az egyik ember törvényszerűen belekerül a másik intimszférájába, még akkor is, ha ebben a helyiségben is vannak valamelyest kihasználható szegletek.

Juhász Kata és Major Attila díszlete reménytelen, lepusztult szürkeséget áraszt. Horányi Júlia jelmezei viszont a körülményekhez képest zavaróan nettek, jól vasaltak, friss anyagúak, ahelyett, hogy érzékeltetnék, akár már tetvesen is élni kényszerülnek a pincelakók. De azért persze ez mégsem az Éjjeli menedékhely Gorkijtól, nem olyan fajsúlyú, mélységű tragédia. Karinthy Mártonnak rendezőként igencsak kellett vigyáznia arra, hogy megtalálja a megfelelő egyensúlyt a tragikus és komikus momentumok között, soha ne fusson át ízlésficamba a játék. És sikerül is ez a kényes egyensúlyozás. Bár a három felvonás közül az első nem elég erőteljes, túlzottan elnyúlik az alakok bemutatása, az alapszituáció felvázolása, amikor még nincs igazi feszültség. De aztán izgalmassá válik a játék.

Dányi Krisztián a főszereplő, egyáltalán nem a beképzelt macsót adja, még kicsit csetlik-botlik is mint Svejk, izomkolosszusnak, első ránézésre hódító Don Juannak sem nevezhető, ő a kisember megtestesülése, aki kedvességgel, empátiával, jó helyzetfelismerő képességgel, mindenáron túlélő akar lenni. A mindenárba végül az is beletartozik, hogy Dunába lövés ellen annál a nyilaskeresztes nőnél is szexrabszolgaságot vállal, aki különben őt szintén kivégezné. A befejezés pedig sejteti, hogy a felszabadító orosz csapatok nő tagjai elől sem akar kitérni. Színvonalas a színészi összjáték, Murányi Tünde, Bencze Ilona, Gáspár Kata, Kerekes Viktória, Tóth Zoltán, Vertig Tímea, Cs. Németh Lajos, Horváth Zsuzsa, Balázs Andrea egyaránt markáns karakterek.

Ahogy markáns karaktereket láthatunk a Radnóti Színház Anatol és a nők című produkciójában ugyancsak. Ez azért gálánsabb, elegánsabb világ, a XIX. és XX. század fordulóján járunk. A produkció közegében anyagi nélkülözés nincs, érzelmi hiányok annál inkább vannak. Azt is mondhatnám, hogy tombol a szeretetvágy. A nők ezúttal is megértésre, odaadásra áhítoznak. Ennek olykor meglehetősen körmönfontan adják meg a módját. Nem ritkák a finomkodó körmondatokból álló párbeszédek. A két, sőt többértelmű mosolyok. A galantériával teljes mellébeszélések, amikből mégis mindenki ért. Anatol, Pál András elsőrangú megformálásában szintén nem kivagyi macsó. Inkább ábrándos filozófus, elmélázó költő, aki magába a szerelembe is szerelmes, számára a nők a végtelenséget jelentik, a varázslatok kimeríthetetlen tárházát. Finom lélek, és a finom lelkek ugyanúgy vonzzák, mint a durvábbak, hiszen a nőkkel való kapcsolat a világ teljességét jelenti számára.

Remete Kriszta jelmezei ruhaköltemények, Bagossy Levente díszlete valóságos műremek, előkelő fotószalon, ahol bármi megtörténhet. Valamennyi hölgynek van egy nagyjelenete a gáláns úrral. Móga Piroska, Kováts Adél, Petrik Andrea, Andrusko Marcella, Szávai Viktória egyaránt kívánatosak, rejtelmesek, olykor kibírhatatlanok, követelőzök, sértődékenyek, ahogy szerepük kívánja. Keres Emil ős-öreg inasként sokat lát, és nem fukarkodik az epés megjegyzésekkel, beszédes gesztusokkal.
Bálint András rendezése szellemes, emelkedett, gráciával teli szórakozás, megkíméli a nézőket Schnitzler vadabb, keményebb, sötétebb világától.